Valószínűleg mindannyiunkra nyitottak már rá rosszkor. Mert hát vannak olyan pillanatok, amikor egyszerűen védhetetlen a helyzet, váratlanul belép szobánkba egy rokon, egy kolléga, szeme képernyőnkre téved, és szó bennszakad, hang fennakad, lehellet megszegik... Én a minap jártam így, miközben egy cicajelmezbe öltöztetett robottal egy hatalmas, keménykalapos hódot reptettem az egyiptomi hangulatú Farroh bolygó fölött. Nehéz volt a szokásos “apa dolgozik” mondattal elütni a helyzet élét. Utolsó milkás szaloncukraimmal kellett megvásárolnom legkisebb gyermekem hallgatását.
Ez egy ilyen… ez mi ez?
Ha valaki nagyhirtelen próbálná elhelyezni a Doki-Doki Universe képi- és lelkivilágát a térképen, akkor fogódzónak a hazai popkulturába talán gyermekkorunk általános iskolai tolltartóinak elengedhetetlen kelléke, a szagos radír illusztrációiként beszivárgott j-pop esztétikát hozhatnánk fel, laza krosszóverben a legújabb generációs magyar gyerekkönyvek Bartos Erika-féle neoprimitív iskolájával, minden kisgyermekes szülő rémálmával, azaz a Bogyó és Babócával.
De ez csak hozzávetőleges közelítés, hiszen a Doki-Doki Universe például nem egy viháncoló, távol-keleti lánycsapat, hanem derék kaliforniai hipszter srácok keze munkáját dícséri, a nevezett gyerekkönyvekhez képest pedig vannak benne értelmes mondatok, gondolatok, vagy akár még humor is.
Indult a józan robot
A Doki-Doki Universe főszereplője egy QT3 becenévre hallgató robot, akinek be kell bizonyítania, hogy képes magára szedni némi emberséget, különben őt (és egész szériáját!) a gyártó visszahívja és bezúzza. Nagy tehát a nyomás rajtunk, de aggodalomra semmi ok, hiszen már a kezdetekkor teljes morális és szakmai támogatását bírjuk egy piros lufinak (akit úgy hívnak, hogy Lufi), illetve egy aliennek (akit úgy hívnak, hogy Alien Jeff).
Megkezdődhet az univerzum feltérképezése: bolygóról-bolygóra járunk, igyekszünk megérteni és megoldani a helyiek problémáit, illetve igyekszünk megszerettetni, megutáltatni magunkat velük. Ez utóbbi például azzal abszolválható, hogy folyamatosan gyűjtögetünk “megidézhető” lényeket és tárgyakat, amiknek vagy örülnek majd, akiknek megidézzük őket, vagy nagyon nem.
Lesz, aki ajándékot ad nekünk ha nagyon megszeret minket – mások azért adnak majd valamit, hogy szálljunk már le róluk, mert annyira megutálnak (a végeredmény mindegy is, ajándékot kapni jó!). Mindez mókás önismereti tesztekkel párosul, illetve reakcióinkból a játék egyre pontosabb képet igyekszik rajzolni rólunk.
Aranyos vagy? Nem baj.
Ha egy szóval kellene jellemezni a Doki-Doki Universe-et, akkor az legyen talán az… aranyos. A feladatokkal egy gyerek is elboldogul, a játékot egyszerűen nem lehet elrontani, nem lehet benne meghalni se. Teljesen pozitív, mert arra sarkall minket hogy aranyosak legyünk aranyos karakterekkel – cserébe úgy kezel minket, mintha mi is elképesztően aranyosak lennénk.
Tökéletes terápiás játék rossz idő és rossz hangulat, esetleg önbizalomhiány ellen, illetve azoknak is ajánlható, akik szeretik a játékos önismereti teszteket, amelyek végén valahogy mindig az jön ki, hogy voltaképp egész jó arcok vagyunk.
