Míg senki nem figyelt oda, Japán játéktermeiben a klasszikus verekedős automatákból kifejlődve új játékstílus jött létre, amely az arena fighter nevet viseli. A recept elég egyszerű: álljon fel két, kis létszámú csapat (általában kettő-négy játékos oldalanként) egy közepes méretű, szabadon bejárható pályán, és induljon a haddelhadd! Minden karakter egyedi képességekkel bír, és általában igen gyorsan mozog, hogy egy perc szünet se legyen az akcióban. E programok legnagyobb része gyakran mechekbe ülteti a játékost (például a Border Break és a Gundam Extreme Vs. sorozatok), amelyik meg nem, az nyilván animés karakterfelhozatalt szállít. Ilyen a stílus jelenleg legnépszerűbb tagja, a Gunslinger Stratos 3 is, és szintén valami hasonló volt a 2015-ben megjelent játéktermi Dissidia Final Fantasy.
Final Fantasy, rázva és keverve
Igen, a kizárólag PS4-re kiadott új Dissidia egy játéktermi gépen futott játék kicsit kibővített átirata, és a témán, no meg a harcrendszer alapjain túl nem sok közös dolog van benne a csaknem évtizedes, PSP-re megjelent Dissidia-epizódokkal. Az új játék háromfős csapatok vad, pörgős és nem egyszer igen kaotikus küzdelmét mutatja be, és ha tetszik, ha nem, a multiplayer küzdelmekre épül, az egyedül játszóknak nem sok érdekeset tud mutatni.
Természetesen a Final Fantasy megjelölés nem véletlenül van a címben, hiszen a karakterek, a pályák, a zenék és a megidézhető lények, illetve a megnyitható extrák a 31 éves sorozatból származnak. A karakterek meglehetősen eklektikusan összeválogatott bagázst alkotnak: az első tíz számozott rész mindegyikéből két-két karaktert kapunk, a későbbiekből és néhány mellékszálból pedig csupán egyet. Összesen 14 hős és ugyanennyi gonosz alak választható, ezekhez az első Season Pass birtokosai még hatot tudnak majd letölteni a következő hónapokban - a fejlesztők pedig végcélként az 50 karaktert jelölték meg.
És hogy miként magyarázza meg a sztorimód a megannyi, különböző világokból származó figura arénaharcait? Míg a korábbi részekben Cosmos és Chaos csatáit kellett megvívnia a halandóknak, most Materia és Spiritus néven futnak az istenek, és ugyanúgy az a parancsuk, hogy a szembenálló tábor bajnokait kell legyőzniük. Míg a sztorimód első felének eseményei nem túl érdekesek - legfeljebb az, ahogy a Dissidia világában újonc Noctis mennyire utálja ezt az egész hajcihőt -, a második felére szerencsére kiderül pár dolog a háttérről, és egy mindennél szörnyűbb, még az isteneknél is erősebb alak is előkerül, hogy a két oldal rákényszerüljön a szövetségre.
Sztorimódot említettem, de ez a leírás azért túlzás - főleg, ha az ember megint a PSP-s kiadásokkal vetné össze a Dissidia NT-t. Ott ugye egy rendes világtérképen lehetett mászkálni, random küzdelmek és városok között, mint minden rendes RPG-ben, itt viszont csupán egy menüt kapunk, ahol a történetet elmesélő átvezető jeleneteket lehet kinyitogatni. Alig néhány csatát vívhatunk meg, 90 százalékban tényleg a mozizásról szól ez a menüpont. A videókat persze nem lehet csak úgy megnézni; feloldásukhoz Memoria nevű kristályokat kell szereznünk, amelyekből szintlépésenként egyet kapunk. Így aztán vagy a Gauntlet nevű módban küzdünk a végtelenségig gépi ellenfelek ellen, vagy felmegyünk az egyelőre bizonytalankodó, lagos szerverekre, és más játékosokat próbálunk levadászni.
Bátran előre!
Akárhogy is döntünk, előbb-utóbb a csatatérre kell mennünk, méghozzá (a privát online meccseket leszámítva) mindig 3v3 felállásban. Ha esetleg nem találnánk társakat a hatfős meccsre, gépi játékosok töltik fel az üres helyeket. A küzdelem eleinte a legtöbbeknek minden bizonnyal érthetetlen lesz; a Dissidia nem nevezhető hagyományos verekedős játéknak, és bizony a káosz a sok résztvevő miatt még később is a meccsek része marad. Sajnos a tutorial nem feltétlenül a legjobb, de lényegében arról van szó, hogy a karaktereknek kétféle életereje és kétféle támadása van. A végső cél természetesen a HP nullára csökkentése, de ezt egészen addig nem tudjuk még csak megkezdeni sem, amíg ellenfelünk Bravery-értéke pozitívban állásban van. Nagyon leegyszerűsítve a dolgokat, a feladatunk az, hogy Bravery-támadásokkal tegyük sebezhetővé ellenfelünket, és ekkor végre ellőjük rá egyetlen, remélhetőleg azonnal halálos HP-támadásunkat. Mindezt az teszi bonyolulttá, hogy a pajzsként is értelmezhető Braveryt a szimpla támadások elszívják a megtámadottaktól, és HP-sebzésünk mértéke mindig annyi, amennyi Bravery-pontunk épp van. Mindezt szorozzuk be azzal, hogy hatan suhanunk és ugrándozunk elképesztő tempóval a pályán, és rögtön érthető is lesz, hogy az első meccseken a Dissidia NT sokkal komplexebbnek tűnik, mint amilyen valójában.
Már ezt a fura harcrendszert is szokni kell, de az egészbe még egy csavart tesz az, hogy mind a 28 karakter különbözőképpen harcol. Persze van három "kaszt" (illetve egy negyedik is, ahová a tényleg egyedi, máshová besorolhatatlan alakokat sorolja a játék), de ezeken belül is óriási eltérések vannak a harcosok között. A vanguard stílus képviselői általánosságban a közelharcra koncentrálnak, a marksman karakterek messziről lődöznek (általában varázslatokat), az assassin besorolás pedig a fürge és sunyi játékstílus híveinek készült. A specialisták a magas szintű játékosoknak készült egyedi karakterek: Onion Knight harc közben három kaszt között tud váltogatni, Bartz szintet lép, és fejlődik a konkrét csaták során, Vaan pedig teljesen másként küzd, mint a többiek, apró, folyamatos HP-támadásokkal elapasztja ellenfelei életerejét és életkedvét.
Nem lenne Final Fantasy a Dissidia, ha nem szerepelnének benne megidézhető lények - és az online csaták jókora részét pont ez fogja eldönteni. Az arénában megjelenő kristályok szétverésével tudunk energiát szerezni Shiva, Ifrit, Leviathan és a többiek megidézéséhez, akik aztán apróbb bónuszokkal és durva varázslatokkal járulnak hozzá a csapat teljesítményéhez. Egy rendkívül idegesítő játékmódban e szupertápos lényeket kell legyőzni - területre ható támadásaik miatt ez igen nehéz feladat.
Irány a net!
Mivel a "sztorimód" hatalmas csalódás - már ha a játékmenet szempontjából nézzük; maguk a videók nem rosszak -, a Dissidia NT azoknak készült, akik imádják megmérettetni magukat az online arénákban. A multiplayer csatákon túl csak a gép ellen lehet küzdeni (a kamera miatt semmilyen egygépes multi nincs), esetleg szimpla meccseken, amelyek három ölésig mennek, végezetül egy olyan játékmódban, amelyben az ellenfél kristályának elpusztítása a cél. A gépi társak intelligenciája szintjüktől függ (minden karakter külön is fejlődik a használattól), ami azt jelenti, hogy az első órákban végzetesen buta haverokkal leszünk körülvéve.
Online nyilván jobb a helyzet, bár a netkód megnehezíti a dolgunkat - nekem minden negyedik-ötödik meccsem egyenesen játszhatatlanná vált, és a fórumokat olvasgatva kiderült, hogy ez nem lokális hiba. Ebben a formában a játékmenet amúgy nem változik, bár jelenleg nagyon sok meccs kimenetele múlik a megidézhető lényeken, legalábbis, ha a két csapat kiegyensúlyozott játékerőt képvisel.
Bár a játék véletlenszerű tartalommal rendelkező loot boxokat használ az extrák (skinek, fegyverek, zenék, ikonok) megnyitására, ehhez valódi pénznek nincs köze. Egész játékosbarát megoldás, hogy nemcsak a véletlengenerátorra támaszkodhatunk a zsákmányok terén, de a meccsek után kapott pénzből megvehetjük a kinézett ruhát vagy fegyvert is kedvenc karakterünknek. Nem mondom, sokat kell grindolni, de hát jelenleg az egész játék grindelolásból áll.
És tulajdonképpen ez a Dissidia NT legnagyobb hibája: a program felépítése monoton, maguk a csaták viszont elképesztően kaotikusak. Azt kell mondanom: 2018-ban ennél többre van szükség, ha egy játéktermi automata átiratáról van szó - biztosan meglesz a fanatikus rajongótábora, de a többség igényeit például a Dragon Ball FighterZ sokkal jobban kiszolgálja.
