Kategóriájának egyik legjobbjaként a kevert műfajú Dishonored több végigjátszásra is érdemes, de vajon helyes döntés-e ismét megnyitnunk előtte a pénztárcánkat? E kérdés minden játék kapcsán felmerül, amelyik hosszabb-rövidebb idő elteltével a konzolok legújabb nemzedékén is bemutatkozik, persze csak azt követően, hogy az előzőn már learatta jól megérdemelt babérjait.
Ízlés dolga
Tisztázzuk már az elején, az Arkane Studios szóban forgó alkotása nem remaster, legalábbis nem abban az értelemben, ahogy a szintén ebben a lapszámban bemutatott Gears of War: Ultimate Edition kapcsán használjuk a kifejezést. Mindössze három év telt el az első kiadás megjelenése óta, tehát radikális változásra nem is számítottunk. Már csak annak okán sem, hogy a Dishonored grafikusai eleve stilizált, festményszerű képi világot alkottak meg már-már karikatúrába hajló karaktermodellekkel és rengeteg pasztellszín felhasználásával. Ennek hátulütőjeként a fotórealizmus hívei már hajdanán is csúnyácskának tartották, cserébe viszont jobban viseli az évek múlását, mintha tökéletes élethűségre törekedett volna. Ergo épp ugyanolyan benyomást kelt most, mint 2012-ben, mivel csupán a felbontás lett nagyobb, a textúrák élesebbek, az árnyékok lágyabbak, a színek teltebbek. PS4-en és Xbox One-on körülbelül olyan látványt nyújt, mint a korosabb PC-s változat, viszont csupán 30 képkockát frissít másodpercenként. Ezen viszont már magam is megütköztem, hiszen a Dishonorednél részletgazdagabb, nagyobb területet, több NPC-t kezelő játékokból is sikerült már a dupláját kisajtolni, most meg nem egy alkalommal indokolatlan fps-dropok borzolják a kedélyeket. És még a töltési idő sem lett rövidebb.
Egy kiadás mind fölött?
Tartalmát illetően a Definitive Edition semmiben sem tér el az év játéka kiadástól, magyarán az alapjátékon felül a válogatott kihívásokat tartogató Dunwall City Trials, valamint a császárnő gyilkosának kanosszajárását feldolgozó Knife of Dunwall és a The Brigmore Witches DLC-ket foglalja magába a különféle előrendelői extrákat egyetlen csomagba összegyűjtő Voild Walker's Arsenallal egyetemben. Jól gondoljátok meg, zsebre vágjátok-e a nagylelkű adományt, mert a hirtelen jött pénz és a jótékony hatásai miatt kedvelt számos csontfaragvány felborítja az érzékeny játékegyensúlyt, és túlzott mértékben megkönnyíti dolgunkat a kezdeti szakaszban. Mielőtt azonban egyáltalán kísértésbe eshetnénk, még megtapasztaljuk bőrünkön, hogy mivel is jár, ha valaki a megfelelő időben tartózkodik rossz helyen. Felségárulással, gyilkossággal vádolnak, tömlöcbe vetnek, ám kivégzésünk előtt egy maroknyi royalista megteremti a szökés feltételeit, s ezáltal a nemes bosszú lehetőségét. A játék során fokozatosan ismerkedünk a Dishonored mechanizmusaival, elsajátítjuk a lopakodás, a csendes gyilkolás (vagy kábítás) módszereit, a kardvívás mikéntjét, a kézi számszeríj és a kovás pisztoly használati módját, nem sokkal később pedig az enigmatikus Kívülálló révén természetfeletti képességekre is szert teszünk.
Egyebek mellett teleportálhatunk, patkányokat idézhetünk, megállíthatjuk az időt, vagy birtokba vehetjük az élők testét. Kedvünkre válogathatunk a rendelkezésünkre álló módszerekben, és tényleg csak a mi döntésünkön múlik, hogy ellenségeink vérbe fagyott tetemeit magunk mögött hagyva jutunk el a végkifejletig, vagy irgalmas szamaritánus módjára sem civilt, sem bűnözőt, sem őrt nem bántunk, de még azok életét sem oltjuk ki, akik a vesztünkre törtek.
Három év elteltével semmit sem vesztett vonzerejéből a játék, az első kiadásénál alacsonyabb pontszám elsősorban annak szól, hogy a kötelező minimumon felül semmilyen erőfeszítést nem tettek a készítők annak érdekében, hogy termékük rászolgáljon a Definitive Edition megnevezésre.
