Nagyon fontos a Detective Pikachu Returns esetében többszörösen és vastagon fogó filctollal aláhúzni azt, hogy egyáltalán nem mindegy, milyen korosztály ül le elé. A helyzet ugyanis az, hogy szinte borítékolható, a felnőtt játékosok, de még a tinik is kifejezetten unni fogják, és úgy érzik majd, ha ebbe az irányba mennek el a "nem klasszikus" Pokémon-játékok, akkor ők személy szerint köszönik szépen, a jövőben nem biztatnák hasonló projektek finanszírozására a The Pokémon Companyt.
A közmondásos érme másik oldalán viszont ott vannak a kicsik. Azok a lurkók, akik pont hogy nagyon élvezni fogják a pofonegyszerű feladványokat, a végtelenül leegyszerűsített nyomozósdit, és úgy általánosságban is azt, hogy még ők is pár szempillantás alatt rájönnek a helyes megfejtésre, nem kell apát vagy anyát a Nintendo Switch elé rángatni és segítséget kérni tőle - az esetleges nyelvi korlátoktól eltekintve, persze.
Nyomozás könnyített fokozaton
Feladatunk az első részhez hasonlóan a nyomozás. Ez nem az a Pokémon-játék, ahol edzeni, fejleszteni, és utána ájulásig tartó bunyókban harcoltatni kell a zsebszörnyeket. Főszereplőnk még mindig az ifjú Tim Goodman és az ő beszélő pokémonhaverja - jobban mondva nem is beszélő, hiszen ennek a Pikachunak sem érti meg minden szavát az átlagos ember, egyedül Tim képes erre. Az ember-pokémon duó nyomozóként mindenféle gyorsan megoldható bűnténnyel találja szembe magát, a recept pedig végtelenül egyszerű: az emberekkel Tim tud diskurálni, míg a kitalált lényekkel Pikachu beszélget, a megszerzett információkat és a helyszínen talált nyomokat összefésülve pedig maga a kép is összeáll; sajnos túlzottan gyorsan és egyszerűen, a legtöbb esetben bizonyos játékelemek és dialógusok csak időhúzásnak tűnnek, hiszen az ember már rég tudja, mi a helyes megoldás, ki a tettes, mi történt.
A Ryme Cityben megszaporodott bűnelkövetések között persze idővel felfedezhető lesz a nagy közös szál, Tim és Pikachu pedig a nagy kaland során azt is ki akarja deríteni végre, hogy mi történt Harry Goodmannel, Tim apjával, aki teljesen eltűnt. Pikachu egyébként nem csak beszélgetni tud a pokémonokkal, hanem bizonyos egyszerűbb feladatokra be is foghatja őket: van, aki mondjuk be tud zúzni neki egy falat, míg más képes követni a célpontot szagminta alapján.
Akkor válik világossá, pontosan kiknek is szánták a játékot az alkotók, ha leültetünk elé egy kisgyermeket, ő ugyanis tényleg elképesztően fog örülni annak, hogy rá tud jönni a helyes megfejtésekre, és valóban egy igazi nyomozónak érezheti magát. Ha azonban nem lehet otthon egy gyereket leakasztani a fogasról, akkor nehéz érveket találni arra, hogy miért is csapjon le az ember erre a játékra. Ha a klasszikus vonaltól eltávolodó Pokémon-címekre vágyunk, akkor mondjuk a New Pokémon Snap jobb választásnak tűnik.
Lehetne ezt jobban is
Kár ezért, mert nem lett volna nehéz mindebből egy olyan játékot varázsolni, ami meg tud célozni egy jóval szélesebb célközönséget, a felesleges időhúzás mögött ugyanis egy egészen érdekes történet bújik meg, csak kár, hogy ennek végkifejletéig nem sokan fognak eljutni.
Mindehhez ráadásul kopottas, idejétmúlt látvány párosul: a Unity motort használó Detective Pikachu Returns nem egy szép játék. A Nintendo Switch-tulajdonosok gyakran kényszerülnek szembesülni az efféle megállapításokkal, de az azért tényleg nagyon beszédes, hogy a játék nem néz ki sokkal jobban az első résznél, és az anno még Nintendo 3DS-re jelent meg (első körben Japánban, még 2016-ban, egy rövidített, letölthető verzió formájában, Great Detective Pikachu: Birth of a New Duo címen).
Nem egy rossz formátum az, amivel a Detective Pikachu széria próbálkozik, csak még mindig nem sikerült ráérezni az ízére. Ez egyébként különösen annak fényében bajos, hogy az adaptációja, vagyis a Pokémon - Pikachu, a detektív mozifilm elképesztően nagy siker lett, és borítékolható, hogy az új játékot sokan pontosan azért fogják megvenni, mert tetszett nekik Rob Letterman alkotása. Hasonló élményt várni teljesen felesleges, nem több ez, mint a legkisebbek potenciális belépője a Pokémon-világba.
