Még megközelítőleg sem volt annyi esélye a világ meghódítására, mint Cryptosporidium-137 és Orthopox-13 párosának, de annyit azért el lehetett mondani a Destroy All Humans! 2020-ban kiadott remake-jéről, hogy két kritikus területen valóban előrelépést jelentett a nála 15 évvel idősebb eredeti változathoz képest: egyfelől pofásabban nézett ki, mint új korában, másrészt pedig a modernizált irányításnak hála nem csak első blikkre keltette egy kortárs játék benyomását. A joggal elvárható kritériumok teljesítésénél többre azonban már nem vállalkozott, minek következtében a remake sem próbált meg többnek látszani egy fekete humorral gazdagon átszőtt, az 1950-es évek inváziós sci-fijeit kiparodizáló akciójátéknál.
Amire a régi rajongók mellett a játékosok új generációja is vevő volt, ezért a THQ Nordic hamar rábólintott a folytatásra, pontosabban a 2006-os Destroy All Humans! 2 teljes körű felújítására. Erről tavaly nyáron értesültünk, az akkori prezentáció világossá tettet, hogy a remake-eken dolgozó Black Forest a már megkezdett úton halad tovább, azaz másodjára sem akar forradalmat, legfeljebb bolseviket, ha a forgatókönyv úgy kívánja. Márpedig a rég bezárt Pandemic (ennek a csapatnak köszönhetjük az eredeti játékokat) írói által összedobott szkript megkövetelt egyet s mást. Többek között Crypto halálát!
Oroszországból szeretettel
Cryptosporidium-137 ismeretlen okból megtért teremtőjéhez, de pánikra semmi ok, a helyét átvette a hozzá megszólalásig hasonló klónja, Cryptosporidium-138. Így semmi akadálya nem volt annak, hogy zavartalanul folytatódjék a színjáték, amelyben Crypto egy egész nemzetet megtévesztve eljátszotta az Amerikai Egyesült Államok elnökének szerepét. Csakhogy a világban mások is élnek az orruknál vezethető hippiken túl, ezért vannak néhányan, akik átlátnak a szitán. Példának okáért a feltűnően jól informált KGB, amely megelőző csapást mér a furon anyahajóra, és szegény Orthopox-13 kevéssel azelőtt dezintegrálódik, hogy maga is visszaszerezné férfiasságát (a nukleáris fegyverekkel játszadozó furonok történelme és anatómiája ügyében a Destroy All Humans! remake tesztje szolgál gyorstalpalóval). Az utolsó pillanatban még sikerül digitalizálnia elméjét, így hologram formájában továbbra is oszthatja az észt, és ne tagadjuk, ahogy legutóbb, úgy most is ennek a duónak a csipkelődése viszi el a hátán produkciót. A kölcsönös megvetés még sosem öltött ennyire vicces formát.
Crypto - 138. ezen a néven - viszont elkerüli a korai véget, mert neki nagyobb a stukkere, mint a nyakára küldött KGB-seknek. Mi pedig ezen a ponton vesszük át a vezérlést kedvenc földönkívülink klónja felett, és hamar elégedetten konstatáljuk, hogy a fejlesztők feleslegesnek tartották változtatni azon, ami egyszer már bevált, tehát minden azonnal kézre esik, nem érezzük azt az első rész remake-je után, hogy újra kellene tanulnunk az irányítást.
A ravasz, az agy és a csésze alja
Ellenben ha nem is nulláról, de mégiscsak elölről kell kezdenünk mind Crypto fejlesztését (erre a viszonylag fiatal klón a magyarázat), mind pedig arzenáljának összegyűjtését és repülő csészealjának felszerelését (szétszóródtak vagy megsérültek az anyahajó megsemmisülésekor), mert az mégsem járja, hogy mindent a maximumra húzva veselkedjünk neki a kalandoknak. Ráadásul ez remek alkalom arra, hogy új fegyverek hatását is teszteljük a beszélő majmokon, mint például a beszédes nevű Meteor Strike (tökéletes választás álló vagy lassan mozgó célpontok ellen nagy területen), vagy a Gastro Gun (megidőzzük HoloPox harci kiadását). De a klasszikusok némelyike is visszatér, köztük az örök kedvenc, visszatöltődő Zap-O-Matic (villámokat szórunk, akár egy varázslómester), a földönkívüli inváziók elmaradhatatlan sztárja, a Disintegrator Ray (ennek sem kell magyarázni a hatását, nem sok minden marad abból, amit eltalál) és az Anal Probe (igen, pontosan azt csinálja, amit a neve sugall).
A változatos fegyverarzenál mellett Crypto veleszületett képességei (tárgymozgatásra alkalmas pszichokinézis, agyelszívás céljából végrehajtott koponyarobbantás, bénító elmevillantás stb.) gondoskodnak arról, hogy a harc ne váljék hosszútávon monotonná. Ráadásul előbb vagy utóbb szembesülni fogunk azzal, hogy némelyik ellenféltípusra (beleértve a bossokat) egyik vagy másik fegyver veszélyesebb a többinél, ezért ha azt tapasztaljuk, hogy az aktuális kedvencünk meg sem karcolja, használjunk valami mást. Amennyiben épp bevethető, akár a repülő csészealjat.
Miként az első részben, úgy a folytatásban is jelentős szerepet játszik a számos előnyös fejlesztést követően igazán félelmetes eszközzé váló UFO-nk, amelynek pusztító halálsugara, tankokat is játszi könnyedséggel felkapó vonósugara, antigravitációs, szónikus és egyéb fegyverei városokat tehetnek a földdel egyenlővé. Emellett DNS-begyűjtéshez is nélkülözhetetlen, mert Crypto képességei csak úgy érhetnek egyre magasabb és magasabb szintre, ha begyűjtjük az előre meghatározott mennyiséget a megadott társadalmi csoportokból, szó szerint összeporszívózva őket a magasból. Ezzel szemben a csészealj és a fegyverek fejlesztéséhez szükséges hozzávalókat a sztori szálait kibontó fő- és mellékküldetések jutalmaként zsebelhetjük be.
Kémek keringője
Míg az első rész főként régi sci-fiket pécézte ki magának, addig a folytatás a kémfilmekből űz tréfát. Ezért aligha meglepő, hogy nem mindenki barát, aki annak mutatja magát, Crypto pedig kap egy szemrevaló társat a renegát KGB-ügynök, Natalya Nikolaevna Ivanova személyében, aki legalább olyan ügyesen intézi az ellenséget, mint amilyen kitartóan állja a fülig belezúgott kis "űrember" lankadatlan ostromát. Ami egyébként akár takaréklángra is csavarható a választható dialógusopciók miatt, de egyrészt kár lenne megfosztanunk magunkat a poénoktól, másrészt pedig a sztori szemernyit sem változott, vagyis döntéseink nem befolyásolják a végét.
Mielőtt azonban megtekinthetnénk a finálé átvezetőjét, amelyen a többihez hasonlóan módosítottak, sőt sokukat ki is bővítették a dramaturgiai hatás kedvéért, még körbe kell utaznunk a világot, szorosan a KGB embereinek nyomában loholva. Az, hogy elhagyjuk az első rész kizárólagos helyszíneként szolgáló Egyesült Államokat, remek döntés volt annak idején a fejlesztők részérő, hiszen Albion, Takoshima, Tunguska és a Hold jóval egyedibb, hangulatosabb homokozók, mint teszem azt, egy katonai bázis a sivatag közepén. Természetesen mindegyik tervezésekor az egyes nemzetekre vonatkozó sztereotípiák számítottak kiindulópontnak, ennélfogva az angolok, nos tipikus angolok, még a hippik is furák arrafelé. A japánoknál keverednek az ősi tradíciók (nindzsák) a modern kor vívmányaival, míg a szibériai városnál kevés nyomasztóbb helyszínt tudok elképzelni, komor színvilága nemcsak a helyiekből szipkázza ki az életkedvet, de belőlünk is.
Kémtörténethez illő módon számtalan alkalommal kell elvegyülnünk a helybéliek között, az első részben alkalmazott holografikus másolat helyett a testrablás módszerét alkalmazva. Fontos, hogy ne legyen szemtanúja az esetnek, ezért vagy magányos célpontot keressünk, vagy csapjuk fel Crypto speciális szemüvegét, szórjuk a szerelem szivárványait az arra fogékony népekre, és amikor beindul a buli, táncra perdülnek az emberek és az autók(!), akkor már nyugodtan akcióba lendülhetünk, senkit sem fog zavarni.
Jóllehet, a mellékküldetések kevésbé kidolgozottak, mint azok, amelyek a cselekményt hivatottak mozgásban tartani, és szerintem a hozzájuk kapcsolódó poénok is zsibbasztóbbak, mégis megéri foglalkozni velük. No nem feltétlenül a játékidő meghosszabbítása okán (arra ott vannak a skineket, artworköket, zenéket és karakterleírásokat feloldó, gyűjtögethető holmik), hanem inkább azért, hogy minél több fejlesztést tudjunk elvégezni Crypto és a csészealj arzenálján. Mi több, az egyik fegyvert csakis így szerezhetjük meg.
Mindez azért fontos, mert függetlenül attól, hogy melyik fokozatot választottuk, időnként durván ki tud lőni a nehézségi szint, és ha elmulasztottunk tápolni, akkor nagyobb valószínűséggel harapunk fűbe, és lesz az öt perc alatt (vagy hamarabb) letudható bossharcból kétszer-háromszor olyan sokáig tartó, izzasztó küzdelem.
Összességében azt hozza a Destroy All Humans! 2 - Reprobed, amit a 2020-as remake után vártunk tőle, tehát felhőtlen kikapcsolódást ígér, és többnyire azt is nyújt, gyakran infantilis, de mégis szerethető. A Black Forest módosításai az eredeti kiadáson nagyobbrészt jól sültek el, és külön dicséretes, hogy osztott képernyő, kooperatív módban is játszhatjuk. Nem csak a kampányt, hanem más játékmódokat is. Azért viszont nem járhat, és nem is jár dicséret, hogy sem a fejlesztők, sem a kiadó nem ismerte fel, hogy kellett volna még egy kis idő a játéknak.
Szó sincs arról, hogy játszhatatlan lenne, ellenben rettenetesen zavaró tud lenni, hogy miután azt hittük, a konzolok világában egyszer és mindenkorra megszűnt a képtörés jelensége, most oly vehemenciával tért vissza, mintha ismét az Xbox 360 és a PlayStation 3 korában élnénk. Mindegy, hogy Xbox Series X-szel vagy PlayStation 5-tel próbálkozunk, az fps-szám látványosan leesik, ha a nagyobb tömegjeleneteknél, de akkor is, ha épületek dőlnek romba, vagy UFO-ba pattanunk. Ennek tükrében talán jobb is, hogy nem erőltették az előző generációs változatokat.
Szóval ezen bizony még kell dolgozniuk a srácoknak, és lehetőleg azelőtt, hogy ráfeküdnének az első rész challenge módja alapján készülő DLC-nek, illetve továbblépnének a következő projektjükre. Igazán kíváncsi lennék, hogy mire képesek Cryptóval saját kútfőből, sorvezető nélkül, de gyanítom, hogy előbb még hasonló gondoskodásban részesítik a 2008-as Path of the Furont, és talán az ugyanabban az évben kiadott Wii-exkluzív Big Willy Unleashedet sem hagyják parlagon heverni.
