Még csak május van, de már most borítékolható, hogy a 2017-es év fantasztikus lesz azok számára, akik imádják a második világháborús lövöldéket. És nemcsak azért, mert végre az Activision is rájött, hogy futurisztikus Call of Duty-epizódok helyett itt az ideje visszatérni a gyökerekhez, hanem azért is, mert mostanra érnek be az elmúlt évek Kickstarteren és korai hozzáférésben megfinanszírozott projektjei, amelyek gombamód szaporodtak az elmúlt években.
Amikor fél évvel ezelőtt először ugrottam fejest az Insurgency fejlesztőinek XX. századi mókájába, komolyan aggódtam. Az egyszerű modból különálló játékká avanzsált Day of Infamy akkor semmilyen szempontból sem nyűgözött le igazán. Nemcsak én ítéltem középszerűnek a játékot, hanem az a hatvanezer rajongó is, akik közül csúcsidőben egyszerre jó, ha két-háromszázan léptek be a szerverekre, és félő volt, hogy ez is úgy végzi, mint több tucat early access játék: a legnagyobb rajongók bedobják a pénzt, aztán kiderül, hogy a játék mégsem olyan jó, és a játékosok kiégnek a megjelenés napjára; masszív játékosbázis híján az egész projekt elhasal, mert a fejlesztési idő utolsó félévében semmilyen előrelépés nem történik. Szerencsére most nem ez a helyzet.
Jó munkához idő kell
A Day of Infamy rengeteget fejlődött az elmúlt hónapok során, gyakorlatilag nincs olyan pontja, amit ne dolgoztak volna át. Bár a Source engine korlátai továbbra is érezhetők, már nem olyan émelyítőek a textúrák, mint korábban. (Értem én, hogy a játékmenet áll a középpontban, de ha az 1.5-ös Counter-Strike-ot idézi egy játék grafikája, akkor nagyon jól meg kell indokolni a retróhangulat okait.) Továbbra sem ez a legszebb játék a piacon (attól nagyon távol áll), a karakterek még mindig faarccal révednek bele a messzeségbe, de a pályák kidolgozottsága és a fegyverek textúrája is sokat javult.
A hangoknak volna még hová fejlődni. A katonák szinkronja remek, a németek például saját anyanyelvükön osztják a parancsokat, és a briteknél is megfigyelhetőek különböző akcentusok, de egy-két stukker nem úgy durran, mint a valóságban. Mivel az egész játék egy modból nőtte ki magát, ezt az aspektust természetesen ezúttal is szem előtt tartották a készítők: ha valakinek nem tetszik az MP40 ropogása, egyszerűen letölt egy erre specializált modot, és máris egészen máshogy szól az egész. A közösség lelkesen gyártja a tartalmat, a Steam Workshopban már most több tucat pálya, zene, fegyverskin, alternatív szinkron és még ki tudja mi minden kapott helyet.
Ha már a technikai fejlesztéseknél járunk, nem mehetünk el szó nélkül a mesterséges intelligencia mellett sem, ami szintén klasszisokkal jobb, mint korábban. Bár alapvetően egy többjátékos módra kihegyezett lövöldéről beszélünk, a kooperatív mód is hihetetlenül szórakoztató, barátokkal mindenképp érdemes kipróbálni, és ebben fontos szerepet játszanak a gépi ellenfelek. Nagyon kevés játékban találkozik az ember ennyire valósághű botokkal, és talán nem campelnek annyit vagy rántanak olyan gyorsan fegyvert, mint az emberi ellenfelek, nem is látnak át Predator módjára a füstön és a susnyán, mint hasonszőrű társaik.
Irány a front!
Az egyes karakterosztályok merőben különböző játékélményt kínálnak, ami nemcsak a fegyvereknek, hanem az egyedi képességeknek is köszönhető. Senki se gondoljon itt Overwatch szintű ultikra, de a rifleman extra staminája (amire szüksége is van, hogy hatékonyan szaladgálhasson egyik fedezékből a másikba) vagy az officer légi támogatása sokat nyom a latban. Utóbbit egyébként viszonylag ritkán használják a játékosok, ami elsősorban annak köszönhető, hogy a megjelenéskor beszabaduló tömeg nagy része még nem ismerte ki a Day of Infamy minden csínját-bínját. Bombázást ugyanis csak rádión kérhetünk, ami viszont nincs a tisztek birtokában, így szükségük van egy támogatóra a rádiózáshoz, aki cipeli helyettük a masinát. A rádió egyébként azért is fontos, mert a játékbeli voice-chatet csak a mellettünk állók hallják, a készülékkel viszont üzenhetünk a többi rádiósnak akár a frontvonal túloldalára is.
Akárcsak az Insurgencyben, az újjáéledés itt sem egyénileg, hanem hullámokban történik. Az elesett csapattársak megadott időközönként térnek vissza a harcmezőre, és mindkét oldal korlátozott számú utánpótlással rendelkezik az adott játékmódtól függően. Társaink persze holtidőben is figyelemmel követik az eseményeket, így ha még az élő kevesek táborát erősítjük, egy tucat ember figyeli minden mozdulatunkat. Egy sorsdöntő pillanatban ez csak növeli az egyébként is magas feszültséget, és ad egy extra adrenalinlöketet, mint amikor a Counter-Strike-ban egyedül próbáljuk meg lehozni a kört.
A kezelőfelületet az Insurgencyből ismert puritánsággal alkották meg: nincs célkereszt, nincs hud, fogalmad sincs, mennyi golyó van a tárban. Még azt sem látod, ha megöltél valakit, sőt, játék közben a tabellát sem hívhatod elő, hogy megbizonyosodj a találat sikeréről. A fedezék mögött kucorogva egyetlen biztos módja van, hogy ellenőrizd, felállt-e a tér túloldalán rohanó katona: ha kidugod a fejed - ezzel kockáztatva, hogy egy mesterlövész azonnal leszed a tetőről.
Jött, látott, győzött
A Day of Infamy remekül ötvözi a realizmust a kicsit árkádosabb játékmenettel. A fegyverkezelés remek, az automata gépfegyverektől kezdve a tolózáras mesterlövész puskákon át egészen a lángszóróig az összes stukkert élvezet használni. A gránátok és a bombák elképesztő pusztítást végeznek, így nem ritkák az összeroncsolódott hullák és a leszakadt végtagok sem, amelyek még valósághűbbé és borzalmasabbá teszik a virtuális háborút. A pályatervezés kiváló, minden karakterosztály kiteljesedhet a harcmezőn. Mivel szinte az összes fegyver azonnal öl, az embernek minden pillanatban résen kell lennie. Vannak még kisebb technikai problémák, de semmi olyan, amit ne lehetne rövid úton kijavítani vagy már most egy moddal orvosolni. Mindegy, hogy az ember csak egy félórára akar kikapcsolni, vagy egy egész napot töltene mások mészárlásával, a Day of Infamy ideális választás. A fejlesztők maximálisan meghálálták a beléjük fektetett bizalmat, és bizonyították, hogy a korai hozzáférésnek igenis van értelme.
