Mindig egyszerre áldás és átok is úgy írni egy játékról, hogy annak más platformra megjelent változatát már véleményezte az egyik szerkesztőségen belüli kollégánk. Egyrészt megkönnyíti a feladatot, hogy nem feltétlenül kell az embernek újra átrágnia magát az összes alapvetésen, másfelől viszont ott bujkál az a buktató, hogy bizony ahány ember, annyiféle vélemény létezik, és könnyen elképzelhető, hogy a két cikk erősen ütni fogja egymást. Véleményemen semmiképp sem akarok tompítani azért, mert Mocsy egyébként remek tesztjében kifejezetten dicsérte a Darksiders Genesist, ezzel a kijelentésemmel pedig már el is lőttem, hogy mit rejtegetek az ingujjamban: igen, számomra hatalmas csalódás lett az Airship Syndicate játéka, amit a pofás kinézet, a kellemes zenei aláfestés és a coop funkció sem menthet meg.
Az ötlet remek, a megvalósítás már kevésbé
Mielőtt tényleg belecsapunk a lecsóba, még egy vallomással tartozom nektek: kimondottan szeretem a Darksiders szériát, az első, de különösen a második részt megjelenésükkor egyből a szívembe zártam. A harmadik epizód furán beépített, idegennek ható souls-like elemeivel, és gyakorlatilag "három lépés hátra" stílusú megoldásaival finoman szólva nem tartozott a kedvenceim közé. Nagyon úgy tűnik, hogy a Gunfire Games műhelyében készült Darksiders III utána a Genesis alcímet viselő spin-off sem nekem lett kitalálva. Fura ez, mert magát az ARPG műfajt nagyon szeretem, épp ezért direkt kértem, hogy nálam landoljon Strife és War közös kalandja.
Pedig az alapok remekül hangzanak: egy top-down hack and slash ARPG-vel van dolgunk, amelyben az apokalipszis említett két lovasát irányíthatjuk egyedül (ekkor értelemszerűen váltogatnunk kell közöttük) vagy egy pajtásunkkal az oldalunkon. Utóbbi valóban sokat hozzátesz az élményhez, de az cseppet sem nagy megfejtés, hogy barátokkal minden hasonszőrű játék jóval szórakoztatóbb. Jól is néz ki a Darksiders Genesis, a zenével sincs gond, de akkor hol csúszott el számomra az egész annyira, hogy indokolttá vált mélabús bevezetőm?
Nos, magukat a játékmechanikákat éreztem konzolon fájdalmasan fapadosnak, pont azok az elemek hiányoztak nekem, amik egy ARPG-nél az úgynevezett "flow-élmény" generálják.
Azt az érzetet, amitől még csak fel sem merül benned a kontroller félretétele, és az órára pillantva azt veszed észre, hogy lassan már nem aludni kéne menni, hanem öltözni és indulni reggel a munkába. Gyakorlatilag ez az az állapot, amibe teljesen bele tudsz süppedni, és nem csak elragad téged a külvilágtól, hanem teljesen fel is tölt közben. És pontosan ez az, amit egyáltalán nem éreztem a Darksiders Genesisszel töltött óráim során.
A lootom nélkül mit érek én?
Strife és War két teljesen különböző harcmodort képvisel: az előbbi a távolsági hadviselésre fókuszál és rommá lövi az ellenségeket, míg a háború lovasa a közelharc mestere, ő maximum magához rántja a gaz ellent, hogy aztán ormótlan kardjával miszlikbe aprítsa a rondaságokat. Értelemszerűen adottságaik is ehhez igazodnak: Strife könnyen sebezhető, viszont villámgyors, War pedig lomhább, de egy tank szívósságával bír. A legyakott szörnyek után lelkeket vághatunk zsebre, ezekért cserébe válthatunk ki a különböző fejlesztéseket a küldetések közötti központi hubként szolgáló rejtett zsebdimenzióban Vulgrimnál, a széria közismert démoni árusánál. A fejlődési rendszeren csavarnak még kissé az egyes ellenféltípusokhoz köthető, szintén az életünkre törő lények kivégzéséért járó golyóbisok, amelyeket egy külön képességfán szórhatunk szét. A probléma csak az, hogy összességéen mindez édeskevés.
A zsáner legjobbjai, a Diablo széria vagy épp a most annyira népszerű Wolcen cseppet sem véletlenül mind masszívan építenek a folyamatosan hulló loothalomra és a markánsan különböző képességekre. A Darksiders Genesisből viszont mindkettő hiányzik.
Klasszikus értelemben vett loot például egyáltalán nincs benne, nem fogunk új páncéldarabokat, pisztolyokat és kardokat találni. A skillek és fejlesztések pedig kiábrándítóan egysíkúak. Ennek fényében nincs meg az a motivációs erő, ami arra sarkallja a játékost, hogy újra és újra nekiugorjon a kihívásoknak, netán többször, keményebb nehézségi fokozatokon is teljesítsen egy missziót. Így viszont a középszer áldozata lesz a játék, pedig kicsit jobban átgondolt mechanikákkal, újrajátszásra ösztönző megoldásokkal akár még instant klasszikus is válhatott volna belőle. Maga a világ és az egész lore tökéletesen alkalmas lenne erre.
Mindezeken felül a konzolos verzió még a PC-s Darksiders Genesis egyik nagy erényén is képes volt tompítani egy keveset, ugyanis míg a Steamen csak 30 eurót kérnek a játékért, tehát meglehetősen olcsó, konzolon ez már 40 eurót (nálunk 12 ezer forintot) jelent. Persze még így sem kerül annyiba, mint a legtöbb AAA cím, de valójában a világon semmi sem indokolja azt a 10 eurós felárat. Ilyen és ehhez hasonló esetek miatt örülök annak, hogy tavaly októberben a GameStar magazin dizájnváltásával együtt a pontozós értékelési rendszert is eltöröltük, mert pontosan tudom, hogy amit én érzek a Darksiders Genesis iránt (düh, harag, vagy talán csalódottság, nem is tudom, mi ez igazából) az végtelenül nehezen lenne visszaadható egyetlen számmal úgy, hogy arra pillantva azonnal pontos képet kapjon az olvasó a véleményemről és a mögötte húzódó indokokról.
HP egyébként teljesítménybeli problémákat is észlelt Xbox One-on (főleg külső HDD-n futtatva a játékot, ahol az átvezetők konkrétan élvezhetetlenül szaggattak), én nem találkoztam ilyesmivel, de senki ne várjon elképesztő Diablo-élményt ezen a fronton sem, illetve a rettenetesen kicsi karakterek sem tesznek jót a vizuális élménynek, főleg egy kisebb méretű tévé előtt ülve. Ha mindezek ellenére vágytok egy könnyed kalandra, akkor hajrá, mi inkább elengedtük a dolgot, belátva, hogy nem egyforma az ízlésünk és hozzáállásunk sem a szerkesztőségen belül. Nem is baj ez.
