A Darkness Within: The Dark Lineage-ben a Myst-szerű első rész után ismét Howard E. Loreid cipőjébe bújunk - ezúttal FPS-nézetben. A kis városka sötét titkokat rejt, a játék világát ugyanis Lovecraft novellái ihlették. Minden adott tehát egy jó kis hátborzongató kalandhoz. Vagy mégsem?
Baljós árnyak
Már akkor gyanút foghattam volna, amikor a játékot egy év késéssel adták ki, mert az eredeti fejlesztőcsapat időközben csődbe ment. De nem tettem. Sőt, még akkor is reménykedtem, amikor egy tán tíz éve nem látott, semmitmondó menü fogadott. Az sem tántorított el (bár akkor már erősen verejtékeztem valamiféle nyomasztó előérzettől), hogy grafikai beállítások gyakorlatilag nincsenek, és a játék elvileg nem támogatja a 16:9 és 16:10-es képarányt (bár a config fájlból belehackelhető). Nagyvonalúan legyintettem, amikor két, különböző betűtípussal szedett felirat egymásba csúszott, de ezután... elkezdődött...
A rémálom
Az első „átvezetőt" nem értettem, de később rájöttem, hogy ez nem csoda, mert a játéknak nincs cselekménye. Valami után nyomozunk, de amennyiben nem játszottunk az első résszel, nem tudjuk, miért. Legjobban a grafika sokkolt. Komolyan mondom, én ilyet 1996 óta nem láttam. Baltaarcú figurák, gagyi animáció, levegőben lebegő, egymásba olvadó karakterek és tárgyak, egy-két poligonból álló, ismétlődő textúrák. Ejnye, uraim. Egyedül a fényeket kezeli szépen a saját fejlesztésű engine. Zene nincs, és amikor van, akkor sincs benne köszönet. 
A szinkronhangok lélektelenek és irtózatosan lassúak - ha meg átnyomnánk a dialógust, a hang sokszor tovább marad -, de ettől még lehetne jó a játék, hisz a kalandjátékoknak (ha már sajnos nincs sztori) a jó rejtvényekről kell szólniuk.
A játék elején egy motelszobában találjuk magunkat - még a nevünkre sem emlékszünk. Aztán leveleket, „nyomokat" találunk, és olvasni kezdünk, ugyanis ez ebben a játékban kötelező. De nem ám azért, hogy elmélyülhessünk a történetben. Nem. Azért, hogy nyomokat találjunk. Ergo tényleg muszáj mindent végigolvasnunk. Mondok egy példát: egy hosszú levél vége felé van egy mondat, miszerint az adott tárgyat egy bádogbödönben találunk a konyhában. Ezt alá kell húznunk, majd a „think" gombra kattintanunk, hogy hősünk később hajlandó legyen a konyhában észrevenni a bádogbödönt. 
Könyörgöm! A fejlesztők elmondása szerint ezzel közelebb akartak vinni a hőshöz, de a dolog fordítva sült el. Ha én értem a szavakat, miért kell szerencsétlen szereplőnknek kijelölnöm a BÖDÖNBEN VAN A TÁRGY mondatot, majd még a GONDOLKODJ gombra is kattintanom? Az egész kezelőfelület egyébként egy tragédia: a fent leírt módszerrel gyűjtünk nyomokat, majd a tárgyak és gondolatok fülek közül hősünk elméjét kiválasztva férhetünk hozzá Howard gondolatcsíráihoz, amelyek kombinálásával vagy új erőltetett, „sohanemasszociálnékerre" gondolatokhoz jutunk, vagy olyanokhoz, amiket egy épeszű ember Howard helyében már hároméves korában tudna, és nem kéne ahhoz hat különböző ideát kombinálnia.
Erőltetett (játék)menet
A játék tehát borzalmas, de legalább rövid. Ha kivételesen megijednénk egy-egy félelmetesebb résznél (mert van ilyen is a játékban!), adrenalinszintünk emelkedését a program zseniális módon akadályozza meg: elveszi tőlünk az irányítást, és csak nézzük, ahogy lelassít a kamera, és előre tudjuk, hogy „aha, mindjárt valami rémséget látunk meg". Alig találkozunk emberekkel, de talán nem is baj, a szereplők ugyanis élettelen, hiteltelen bábuk. Így legalább nem bánjuk, hogy a város, az erdő, az utak - minden kihalt. A készítők összedobtak mindenféle lovecrafti klisét, fordulatot, és bepakolták ebbe a rendkívül bugos, keszekusza forráskódba. Az eredmény siralmas.
A Darkness Within: The Dark Lineage majdnem annyira rossz, hogy az már jó legyen, de ezt a szintet önirónia híján nem éri el - a végletekig komolyan veszi magát. Ha egy freeware-ről lenne szó, próbálnám keresni a játék értékeit: ilyenek a néhány jól eltalált fejtörő, a PhysX (ami a játék nagy részében tök felesleges) okos használata a történet végén néhány rejtvénynél, az atmoszféra, de mivel pénzt mernek elkérni ezért a szoftverért, a játékot senkinek nem ajánlom. A játék doboza is igen rusnya - zabpehelytartónak se válik be. Talán csak én vagyok rosszmájú, mert sajnálom azt a pár órát, amit ez a borzalom elvett az életemből. Az értékelődobozban igyekszem tehát objektív maradni, korrekt újságíróhoz méltón finoman fogalmazni.
