Nincs szörnyűbb annál, mint amikor egyik pillanatról a másikra összeomlik minden, amiért hosszú órákon keresztül szenvedtél. Ha ezt nem tudod feldolgozni, akkor a Darkest Dungeon nem a te játékod. De ha átadod magad az élménynek, akkor előbb-utóbb megtanulod helyükön kezelni a dolgokat, megérted, hogy egyszerűen nem tarthatsz mindent az irányításod alatt, és bármilyen alaposan készülsz is fel egy feladatra, elég egy apróság, amely kizökkent, és máris megvan a baj. Ettől a ponttól pedig nem a győzelemre játszol, hanem arra, hogy a legtöbbet hozd ki egy vesztes helyzetből.
Miből lesz a cserebogár?
A Darkest Dungeon egy évvel ezelőtt indult világhódító útjára egy sikeres Kickstarter-kampányt követően, és már akkor sejteni lehetett, hogy egyszer sokra viszi majd. Az elmúlt 12 hónap során valamelyest változott ugyan a játék, de csakis előnyére: a mechanikák egy kicsit komplexebbek lettek ugyan, de továbbra is ugyanaz a kegyetlen, mégis fantasztikus játékmenet vár ránk, amit a Red Hook anno megálmodott. Az alapok nagyon egyszerűnek tűnnek: egy négyfős csapattal libasorban araszolunk végig a kastélyunk alatt húzódó katakombákban, hogy szembenézzünk az ott megbúvó szörnyűségekkel. Az öt véletlenszerűen generált dungeon mindegyike teljesen más kihívás elé állítja a játékost, így fontos, hogy alaposan felkészüljünk, mielőtt nekivágunk egy-egy felfedezőkörútnak. Csapatunkat a kastélyba érkező 14 karakterosztályból állíthatjuk össze, és bár vannak egyértelműen erősebb kombinációk, nem mindig adatik meg, hogy teljesen szabadon variáljunk, ezért folyamatosan alkalmazkodnunk kell az adott helyzethez. Mivel a hősök képességeit csak bizonyos pozíciókban használhatjuk (a crusader csak a sor elejéről képes a kardjával hadonászni, míg gyógyítani a vestal csak hátul), erre is oda kell figyelnünk az összeállításkor. A változatos karaktereknek és a tucatnyi fejlesztésnek köszönhetően nem csak egy járható út van; kialakíthatod saját stratégiádat, de közben tiszteletben kell tartanod a szabályokat. Előfordult, hogy maga a tervezési fázis legalább annyi időt vett igénybe, mint a dungeon kitakarítása, ami talán soknak tűnhet, de ha az ember biztosra akar menni, érdemes mindenre felkészülnie. Aztán úgyis megtanulod, hogy ez egyszerűen lehetetlen.
Kegyetlen játékok
Ebben a játékban rengeteg a véletlen, még a támadási sorrendet is a háttérben zajló kockadobások döntik el, ebből adódóan pedig bármilyen jó is a kezdő stratégiánk, folyamatosan adaptálódnunk kell. Hőseink pozíciója harc közben megváltozhat, és ez még a legkisebb baj. Nincs elég távolsági sebzés, menet közben elfogynak a fáklyáink (minél sötétebb van, annál nehezebb a dolgunk, de annál jobb a loot is), vagy egyszerűen csak elvétünk zsinórban két támadást, és máris megvan a baj. Ezer meg egy helyen elúszhat a győzelem. Harcosainkat is megterheli az örökös öldöklés, ezért bizonyos időközönként pihenőre van szükségük; ki a kocsmában, ki a kápolnában vezeti le a feszültséget. Ezek a pihenők pedig nemcsak pénzbe kerülnek, de közben ki is esik csapatunk egy-egy fontos tagja, akit mással kell pótolnunk. Miközben fizikálisan fejlődnek, mentálisan teljesen leépülnek: ha valaki túl sokat kutat a hullák zsebében aranyat keresve, az elkaphatja a veszettséget, de lehet, hogy egyszerűen alkoholista lesz, vagy az elméje nem képes feldolgozni azokat a szörnyűségeket, amelyekkel hétről hétre szembe kell néznie. Mindenkiért te vagy felelős; csak magadat okolhatod a csata közben jelentkező következményekért, ha nem képzed ki eléggé hőseidet, vagy túlhajszolod őket - például azért is, ha a háttérből segítő hős egyszer csak bekattan, a sor elejére rohan, és hiába próbálod meggyógyítani, visszautasítja azt, így halála elkerülhetetlen. Bajtársa pusztulását látva egy másik karakter sem látja tovább értelmét az életnek, ezzel a többiek testi épségét és az egész missziót is veszélybe sodorva. Olyan az egész, mint a dominó: elég egyetlen elemet eldönteni, és az magával rántja hosszú órák alatt felépített mesterművünket.
Ötszáz, bizony, dalolva ment
Game over szerencsére nincs: még ha az egész csapatot el is veszítjük egy küldetés során, hétről hétre egyre több opportunista kalandor érkezik a kastélyba a könnyű meggazdagodás reményében. És itt jön be a képbe a Darkest Dungeon egyik legérdekesebb aspektusa: sosem a saját bőrünket visszük vásárra. Persze mindenkinek vannak kedvenc harcosai, akiket már hosszú idő óta ápolgat, és az ő elvesztésük nagyon is fájdalmas, de bármennyire is szeretnéd a hőst játszani, idővel rá kell jönnöd, hogy ez nem így működik. Már nem az emberi életek számítanak, csak a statisztika. Mérlegelned kell: "Mivel jövök ki jobban? Ha ráköltök több száz aranyat erre a karakterre, hogy kigyógyítsam, vagy ha egyszerűen felfogadom a következő szerencsétlent, és addig hajszolom, mígnem ő is egy névtelen sírban végzi?" És aztán rájössz: egy szörnyeteg vagy, aki már százakat küldött a halálba, és még ugyanennyit képes lenne, ha a szükség úgy kívánná. Ez már csak matek, egyszerű erőforrás-menedzsment, a kérdés csak az, hány emberi életet ér meg plusz pár száz arany vagy egy mágikus talizmán.
A Darkest Dungeon kétségkívül nehéz, de egyáltalán nem lehetetlen a feladatok teljesítése. A legsötétebb kazamata kipucolásához rengeteg felkészülésre, tökéletes stratégiára és egy kis szerencsére is szükség van, az idáig vezető úton pedig biztosan ejtünk majd pár könnycseppet. Ha a kihívás túl nehéznek bizonyulna (vagy csak nem akarunk annyit grindelni a végén), akkor a menüben kikapcsolhatunk olyan részleteket, mint a csatákat tovább nehezítő holttestek vagy a hosszúra nyúló harcok esetén csatlakozó extra szörnyek, így valamivel egyszerűbb dolgunk lesz. Ebben a játékban azonban nem a végcél, hanem az odáig megtett út varázsolja el igazán az embert. A látvány az egyszerű megoldások ellenére csodálatos, a narrátor hangja és az általa elmesélt történet is fantasztikus, a hangulatra egyáltalán nem lehet panaszunk. Rengeteg örömteli és még több keserű pillanat vár majd ránk a játékban, de talán épp ennek köszönhető, hogy egy életre emlékezetes marad, amikor végre sikerül legyűrnünk a legszörnyűségesebb ellenfelet is. A folyamatosan változó dungeonöknek és a véletlenszerűen bekövetkező eseményeknek hála sosem fullad unalomba a küzdés, és ha az ember veszi a fáradságot, hogy több tíz órán át tökéletesítse stratégiáját, biztosan meghálálja majd a ráfordított időt.
