Korábban kipróbálhattam egy demo preview verziót is, azonban arról ordított, hogy még egy elég bétás verzió és az átvezető animációk is hiányoztak belőle, arról nem is beszélve, hogy csak néhány pályát tartalmazott, úgyhogy inkább megvártam ezt a végleges példányt.
A játék a szokásos tutoriallal indul, ahol a különféle mozgásokat és harci fortélyokat tapasztalhatjuk ki, de ügyesen a sztoriba ágyazva, sokkal inkább, mint például a Neverwinter Nigths első részében. Mindjárt az elején látszik, hogy az irányítást alaposan kidolgozták a fejlesztők: a vívás, varázslás, közelharc, rugdosás, a tereptárgyak kihasználása nem csak zseniális, hanem gond nélkül végre is tudunk hajtani minden mozdulatot. Igaz, a vívás és védekezés azért elég sok összpontosítást igényel, különösen az elején, amikor hősünk tulajdonságai még ezen a téren elég fejletlenek.
Fizikából ötös
Az első kazamatában, illetve a későbbiekben is az állunk után fogunk kapkodni, annyiféle tereptárgyat machinálhatunk, a Source engine elképesztően realisztikus fizikáját kihasználva.
Csak néhány példa: egy királyi kastélyban például egy kikötözött csillárt, máshol hatalmas, lógó hordókat a levegőben lendítve lökhetjük fel a ránk támadó katonákat, akik a becsapódástól általában ott is maradnak. Ha olajt locsolunk a földre és belelövünk egy „tüzes” varázslatot, akkor döbbenetes realizmussal lobban lángra. Még sorolhatnám a tömérdek technikai gyönyörűséget, amelyet a víváshoz, illetve bizonyos puzzle feladatokhoz egyaránt ki kell tapasztalnunk, de majd részletesebben ezekről a GameStar következő havi számában olvashattok, amelynek fókusza a Dark Messiah lesz.
Életképek és mese
Ezekről a feature-ről persze már részben tudhattunk, azonban ami a végleges verzióban meglepett, az a békés városok hihetetlenül életszerű ábrázolása. Az utcán járnak-kelnek az emberek, beszélgetnek egymással, az egyik vizes vályúnál pedig egy nő a véres ruháját egyre csak mossa, mossa, mintha csak Ágnes asszony lenne az Arany János versből… Ok, azért ne számítsunk Oblivionra, de ahhoz képest, hogy egy akció-RPG-vel van dolgunk, a készítők óriási figyelmet szenteltek az egyszerű NPC-k viselkedésének „életszagúságának” is.
Amin pedig végképp kellemesen csalódtam, az a sztori kidolgozottsága… Nem akarok sok poént lelőni, úgyhogy elég legyen csak annyi, hogy hősünk, Sareth, egy varázslótanonc (vagy legalábbis valami „asszisztens”-féle) sokféle ármányon és viszontagságon kell keresztülmennie, és nemcsak a hozzá csapódó társakban, de saját mesterében sem bízhat meg teljesen. A társak között egyébként két nőszemély is lesz: Leanna, egy befolyásos mágushatalmasság (a megfelelő helyeken…) formás és nagyon csinos szöszke unokahúga, és Xana, egy – a szó szoros értelmében – démoni nőszemély, akit mesterünk valahogy a testünkbe „költöztetett” (még hősünk sem tudja, hogyan) és állandóan cinikus és kacagtató stílusban kommentálja hősünk fejében az eseményeket. Mindegyik pálya között jó hosszú, és nagyszerűen kidolgozott átvezető filmet láthatunk, amelyek egyfolytában fenntartják a játékos érdeklődését.
Combos memóriaigény
Az eddigi egyedüli negatívum az irgalmatlan gép (illetve inkább: memória) igény: bár maga a grafika még a legjobb beállításokkal, 1240*960-as felbontáson sem szaggatott, ugyanakkor totálisan le kellett csupaszítanom a memóriából egyszerűen mindent (mint a régi dosos időkben…), hogy a 128 MB RAM-os X800 GTO-m, és az 1 GB rendszermemóriám mellett ne akadozzon a hang a töltögetések miatt. Hétfőn veszek még 1 GB memóriát a gépembe és megnézem, hogy segít-e rajta…
Így első blikkre, 5 pálya után a játék jócskán 90% felettinek tűnik, de végleges értékelést majd az októberi GameStart lapozgatva olvashatjátok…
