Földijeim, pattintott állú szittya fivéreim! Készen vagytok, hogy Európát, a rekettyésen túli világot leigázzuk a nagy vizekig? Elvegyük nyugati szomszédaink vagyonát, jószágait, asszonyaik tiszteletét? Hangosabban! Akkor a következő újholdnál megindulunk. Csülökbőr és Tarsolyos klánja halad velem egyvonalban az északi és a déli vidékeken. Már csak azt kell eldöntenünk, hogy kik maradnak itt házakat építeni, fát vágni, bányászni és mocskosul sok ételt készíteni. Senki? Menjen veletek így a remegő öreganyátok fosztogatni, csürhe banda!
Maradunk, nem mozdulunk!
Indoklás nélkül is érthető, hogy minden valamirevaló kardforgató legény pár évszázaddal ezelőtt inkább háborúzni ment, mint hogy otthon ücsörögve belefásuljon a hétköznapi feladatok száraz rutinjába. Hiszen a harc romantikus, izgalmas, egyfajta visszafordíthatatlan játék, annyira vonzó messziről, mint egy ablakba kitett, gőzölgő almás pite. Az már más téma, hogy egy elcsent darabot mohón bekapva a forró töltelék megégeti a szánk teljes belső felületét, de inkább ez, mint egy szurony hegyes vége a mellkasunk közepén, éppen aktuális ellenségünk ajánlásával. Pedig sajnos pont ez utóbbit éreztem, amikor rádöbbentem, hogy a Cossacks 3 nem egy folytatás, nem is egy alapjaira lebontott, majd sok okos dologgal újra felpörgetett rész, hanem az előző felvonások díszesebb öltözetbe préselt epizódja. Semmi érdemleges előrelépést nem hordoz, így nagyon erősnek érzem azt a hármas számot a cím után. Mielőtt bővebben hangot adnék csalódottságomnak, azért elregélem fiatalabb olvasóinknak, hogy mivel játszott a bátyus vagy anyu/apu tizenöt évvel ezelőtt; átkozott gyilkosok voltunk, óránként vesztek oda ezrek, míg mi remekül szórakoztunk. És a nosztalgikus érzéseket is muszáj kiírni magamból, mert azok nagyon magasra csaptak.
Kozák vagyok, nem tagadom
A Cossacks 2001-es belépője jól indult, de fogalmazhatok úgy is, hogy sikerült riválisa nyakára egy cseppet rátennie a talpát. Az Age of Empires akkor már megérdemelten uralta a stratégiai alkotások mezőnyét, viszont az ukrajnai fejlesztők azzal a manőverrel, hogy ezres nagyságrendben hozhattunk létre és mozgósíthattunk különböző haderőket, zseniális élményt tudtak nyújtani. Ehhez képest a piacon lévő hasonszőrű címek lekorlátozott, párszázas katonai egységmegjelenítése kismiska volt, csupán rózsapatron az ágyúdörgés mellett. Lett is mindjárt nagy érdeklődés, csak úgy ugráltak ki a földből tervszerűen a különböző kiegészítők, és 2005-ben Napóleont derékon fogva belovagolt a második rész, amely számos új elemet és hirtelen álmából felkeltett, addig még tétlen nemzeteket állított a csatasorba. Ámde közben kidugta fejecskéjét az ismeretlenből a Total War sorozat, és olyat mutatott, amiből rájöttünk, hogy nekünk mindig is ez kellett. Gigászi, nyílt ütközeteket és várostromokat. Európa egészét behálózó hódításokat és ügyeskedéseket, amelyeket már nem csak a fronton vívtunk ki, hanem a diplomácia kacskaringós útján is - hirtelen nem tudom, melyik a veszélyesebb terep. Ennek és még több szereplő megjelenésének köszönhetően a Cossacks széria nem veszítette el a dicsőségét, inkább amolyan álmosan átlagossá vált, amire az elmúlt évek észrevétlenül rakták rá a port, míg végül kikerült a látótérből. Néhány kiegészítő vadhajtás, ilyen-olyan kiadás érkezett belőle, de nem tudott újra a reflektorfénybe lépni, és visszagondolva magam is így éltem meg. Anno kifejezetten sok órát el lehetett vele bíbelődni - főleg a ropi ropogástól hangos lanpartik idején -, de mindez mára olyan halovány emlék lett, hogy lehet, még negyedik nekifutásra sem jutott volna eszembe, hogy ilyen tyutyerkával is nyomultunk.
H(át)D(e)
Pedig de, a boldogságig téptük. Éppen ezért örültem, mikor keleti szomszédaink csodás fejlesztőfiai bejelentették a folytatásnak tűnő folytatást, ami nem folytatás - hogy a szavak ismétlésének erejével érzékeltessem a helyzetet -, hanem, ahogy már az elején említettem, csak kapott egy grafikai tuningot. Az eredmény szép lett, élesek a színek, kackiásabban menetelnek vitézeink, és a víz is impozáns tarajokat vet, viszont ettől azért nem mellkasozzuk le hirtelenjében a földet. Minden más maradt a régiben, még az idegesítően fura dolgok sem koptak ki, pediglen józan paraszti ésszel bőven jutott volna idő arra, hogy ezeket kigyomlálják. Egyszóval, ha keresnék egy akkori, ezredforduló elején született tesztet, akkor simán beemelhetném ide.
A lényeg most is az, hogy a XVII-XVIII. században választott népünkkel minden más színű ruhában lévőt eltiporjunk. Összesen tizenkét nemzet valamelyikére bökhetünk rá, például angolokra, spanyolokra, törökökre és persze az ukránokra. Ordítóan nagy eltérések nincsenek a különböző populációk egységei között, de mindegyikben vannak természetesen speciális, egyedi obsitosok. Innen pedig egyszerű a séma, mint a fűszálcsomózás: a kezdeti központunk körül sertepertélő, dolgos parasztokat összefogjuk, és építünk egy rakás kaszárnyát, kovácsműhelyt, nyersanyag-feldolgozót, aztán mehetnek fát csapkodni, sziklát kalapálni és gabonát szedni. Mi meg csuklófájdalomig gyártjuk a katonákat és fejlesztjük felszerelésüket, majd lendületből nekimegyünk az ellenfeleknek, és addig ütjük őket és városaikat, amíg olyanok nem lesznek, mint nyári szérűn a polyva.
Ősrégi alapokon nyugvó stratégia köszöntött ránk ismét, csak szebb kiadásban, és akik találkoztak vele laza egy évtizeddel ezelőtt, azok újfent fogják élvezni, de nem vagyok benne biztos, hogy a mostanában divatos RTS-ek mellett maradéktalanul be tudja magát édesgetni a fiatalabb érdeklődők ölébe. A napjainkra már megkopott fapados játékmenet pár kör után szálkaként piszkál; határozottan éreztem, hogy ide már nem elég hosszú távon a nosztalgikus feldobódás és a csinosabb megjelenítés. Természetesen multiban jön elő az igazi varázslat, egy dörrenő sortűz általi emberkaszálást mérni Eprespuszedlee seregére mindig melengető érzés, viszont mikor a kampányra kattintva szembekerültem a mesterséges intelligenciával, fájdalmasan hasított belém, hogy miért is fogtam régen hajtól dús fejemet.
Balgák vagytok és pont
Mert a készítők egyszerűen idiótákat kreáltak. Az ellenség gyakorta úgy reflektál egyes megmozdulásainkra, hogy azt érezzük, valaki tőlünk mindenkit lefizetett a soraikban, hogy rongyosra verhessük őket. És ha reagálnak, akkor az még a jobbik eset, mert most is működik az a módszer, hogy egyetlen ágyúval szisztematikusan lerombolgathatjuk riválisaink bázisát, amíg ők csak állnak a leomló épületek előtt, és nem csinálnak semmit. És akkor nem beszéltünk a számos bugról és az egységek kárászrajként egymásba olvadó és egymáson áthaladó vitézeiről, ami pár meccs után frusztrálóbb, mint gondoltam volna. Ez pedig így nem vicces; bent hagyni olyan fájó hibákat, amelyektől már anno a falnak veregettük magunkat. Amatőr hiba, sőt ostoba lépés, és mindezt úgy akarták lenyomni a torkunkon a hármas számmal, mintha folytatás lenne. Ezért megítélésem is olyan a játékról, mint a cikk íve: magasan kezd a régi szép emlékek miatt, aztán stagnál, végül dühvel és csalódottsággal zuhan a mélybe. Srácok, ez így most nem jött át.
