Első pillantásra az eredetileg DS-re megjelent Clubhouse Games új, immár switch-es verziója nem dobogtatja meg a szívet: a földgömböt formázó menü mentes bármiféle lelkesítő hangulattól, és a játékok listája láttán sem feltétlenül vadul be az ember. Sakk és malom, dominó és ostábla, dáma és amőba vár ránk az első játékok között. Persze, ahogy a cím is utal rá, 50-nél is több játékot kapunk, és persze vannak modernebb táblás- és kártyajátékok is a csomagban - noha tényleg új generációs társasjátékot nem találunk, de blackjack, Texas Hold'em, pasziánsz (Klondike és spider szabályokkal) és Uno (last card néven) azért lapul a felhozatalban.
Klasszikusok és "klasszikusok"
A lista úgy egyharmadát nem ilyen, tényleg klasszikusnak nevezhető játékok töltik ki, hanem tipikusan "videojátékos" minijátékok. Van egy nagyon gyenge csocsó, illetve erre hasonlító asztali, bábukat használó verziók teniszre, ökölvívásra és baseballra - a gyatra fizika miatt ezeket egy percig sem élveztem. Van aztán terepasztalos kisautó-versenyzés, minigolf, horgászat, két variáció is igen primitív tankcsatákra, bowling és biliárd, darts és egy Moorhuhn-szerű, ám dögunalmas céllövölde is. A kollekció címét meghazudtoló 52. játék a zongora, amit számomra érthetetlen okból pakoltak a gyűjteménybe - nincs vele semmi baj, de nem gondolom, hogy itt lenne a helye.
Mindennek a felsorolására és kielemzésére nincs hely, de néhány kedvencet azért megemlítenék: a mancala (itthon néha kalaha néven fut) egy ősi arab társasjáték, amelyben a köveket az előttünk levő zsebekből kell ravaszul átmozgatnunk a raktárakba, folyamatosan csórva ellenfelünktől is. Az MI már egész jól taktikázik a legnehezebb szinten, kiváló szórakozást nyújtva. Van néhány japán játék is; a shogi és a mahjong számomra megannyi Yakuza után is bevehetetlen erőd, de a hanafuda már teljesen játszható - kivéve, amikor a gépnek olyan botrányos mázlisorozata van, hogy három-négy húzás után már győzött is.
Szintén tetszett a léghoki megvalósítása, illetve hatalmas csatákat vívtam a Toy Curling nevű játékkal, amelynek célja az, hogy a mi kövünk legyen a pálya közepéhez a legközelebb. Az igazi sporttól ez abban különbözik, hogy a két játékos a pálya két végéről csúsztat, így a másik útvonalának lezárására még aljasabb lehetőségek vannak. Szintén parázs csatákat hozott az anno matekórán, kockás füzetben játszott "bekerítős", a dots and boxes: ebben felváltva lehet egy-egy vonalat húzni egy rácsos pályára, és az a cél, hogy mi satírozzuk be (az utolsó oldal berajzolásával) a legtöbb négyzetet.
A klasszikus játékok nagyszerű, szinte kézzel fogható kidolgozást kaptak. A fotórealizmus és a Switch ritkán szerepelnek egy mondatban, de ez alkalommal egy-egy játéktér kifejezetten valósághű. Igaz, ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy látványosak is lennének: egyedi stílus híján szürkének, unalmasnak érződnek. A szabályokat magyarázó alakok animáció és személyiség nélküli senkik, mintha az lett volna a cél, hogy a lehető leginkább semmitmondóra formálják a mindenkori hátteret, a lapok és kövek grafikáját, a játékok tálalását. Biztos vagyok benne, hogy ez a helyzet, mert rendszerint épp a Nintendo tömi tele a játékait apró gegekkel és utalásokkal, de elképzelni sem tudom, hogy miért született ez a döntés. Még az a fajta minimalista, mégis erőteljes stílus sincs meg benne, ami a Wii Sports sajátja.
Káosz és rend
A gyűjtemény legnagyobb hibája azonban az, hogy képtelenség felfedezni valamiféle egységes vezérlő elvet - mintha minden játékot más stúdióra bíztak volna. Nem így történt persze, hisz az egészet az NDcube készítette, de mintha összevissza dolgoztak volna a fejlesztők. Néhány játékban van undo parancs, máshonnan hiányzik az opció. Nintendo-karakterek csak pár játékban jelennek meg: a hanafuda-lapokat és a párkeresős memóriajáték lapjait lehet például lecserélni egy-egy vidámabb verzióra, de a versenyautókra nem vonatkozik ugyanez. A Mario Kart járműveit sokkal jobb lenne nézni, mint ezeket a jellegtelen kocsikat.
Bowlingozni csakis a joyconokat lecsatolva, mozgásérzékelővel tudunk, golfozni ellenben kizárólag a klasszikus gombnyomogatós módon lehet. Aztán ott vannak az érthetetlen játékosszám-limitek: a bowlingot két főben korlátozták, az eredetileg hatszemélyes kínai dáma legfeljebb három játékossal indítható el, és a darts sem lehet kétfős megmérettetéseknél nagyobb. Négyfős mókából mindössze kettőt találunk, ha egy konzolon játszanánk - ám ha több gépet rakunk egymás mellé, vagy online csatáznánk, akkor is csak nyolc játékban tehetjük meg ezt.
A Clubhouse Games switches kiadása - némileg paradox módon - elsősorban a magányos, illetve legfeljebb a páros megmérettetésekre vágyó játékosokat szolgálja ki. Mindenki találhat benne néhány olyan, akár online is játszható kétfős játékot, amit imádni fog - említett kedvenceimmel meglepően sok órát töltöttem el a teszt hete során. Arra azonban, hogy feldobbjuk egy nagyobb buli hangulatát, igazából alkalmatlan.
Bár sok tekintetben igényes munkáról van szó, úgy érzem, közel sem tudtak minden lehetőséget kiaknázni a fejlesztők. Nyilván lehetne panaszkodni, hogy miért nincsenek benne itthon is népszerű játékok. Jól jött volna például römi, rikiki, snapszer vagy kanaszta, és ha már álmodozok, akkor a magyar kártya és azzal a zsírozás is. Talán majd a következő kiadásnál ez is megtörténik. Remélem, ha lesz ilyen, abból száműzik az akciójátékos dolgok nagy részét, és inkább az érdekes kártyás és táblás klasszikusokra koncentrálnak.
