Elég sok időt töltöttem már különböző roguelike játékokkal, de azok közül egyik sem használt belső nézetet - egészen mostanáig, ugyanis a City of Brass szó szerint más perspektívából közelítette meg a stílust. A fejlesztő és kiadó Uppercut Games több tagja is dolgozott az első BioShockon, ez pedig elég nívós ajánlólevél a City of Brass nyújtotta kalandhoz. A játékot a klasszikus arab mesegyűjtemény, Az Ezeregyéjszaka meséi inspirálta, a címet is egy történet, vagyis maga a mesebeli város ihlette.
Nincs két egyforma végigjátszás
A roguelike játékok sajátossága és az egyik, ha nem a legizgalmasabb alapvető játékmechanikája, hogy a pályák minden egyes játék/kaland/futam (ahogy tetszik) indításakor véletlenszerűen generálódnak. Természetesen csak adott keretek között, így nem kell félni attól, hogy rögtön az első szinten valami egészen brutális útvesztőbe csöppenünk, de az is garantált, hogy a végső szakasz rengeteg kihívást tartogat.
A City of Brass története szerint egy vakmerő tolvajt alakítunk, akinek az a célja, hogy kirabolja az arab legendákban sokat emlegetett várost, és arannyal, meg egy csomó értéktárggyal a zsebében hagyja el a metropoliszt. Ez viszont nem kis kihívás, sőt - minden egyes szakaszon több veszély is leselkedik ránk az inkább csak ijesztő, mint erős szellemektől kezdve a kíméletlen ellenségekig. Nem is beszélve a számtalan és változatosan gyilkoló csapdáról. Azért tolvajunk sem felkészületlenül vágott bele a kalandba. Bal kezünkben egy multifunkcionális ostort tartunk; még Indiana Jones is megirigyelné az egyes mozdulatokat. Az ostor mellé jobbunkba egy még halálosabb pengét ragadunk, amely csak a közelharcokban hatékony, de akkor nagyon. Az egyes végigjátszások során 12 szinten kell átküzdenünk magunkat, hogy végül szembeszállhassunk a legfőbb ellenséggel a dicsőségért és rengeteg kincsért.
Nem minden arany, ami fénylik
Gondolhatnánk tehát, hogy alapvetően egy változatos és izgalmas roguelike (vagy ahogy a fejlesztők emlegették: rogue-lite) kalanddal van dolgunk, hiszen a pályákon rengeteg különböző ellenség és csapda is felbukkanhat, de ennél kicsit árnyaltabb a helyzet. A City of Brass alatt futó Unreal 4 motor nem néz ki rosszul, viszont mindössze négy különböző témában generálódhatnak a szintek, így néhány próbálkozás, illetve végigjátszás után hamar úgy érezhetjük, mindent láttunk a játékból. A mozgással és a játékmechanikákkal nincs sok gond. Az ostorral bátran lehet kísérletezni, kreatív módon hatástalanítani az ellenfeleket, és a karakterünk futáshoz, ugráshoz, csúszáshoz és mászáshoz kapcsolódó animációi is rendben vannak. Néha kicsit darabosnak tűnhet, de ez főleg harc közben fordulhat elő, amikor a két kardsuhintás közti frame-ben kapunk be egy ütést.
A játékok során limitált életerőponttal rendelkezünk, és ha az elfogy, akkor véget is ér a futam - ez is egy roguelike jellemvonás, ami csak még izgalmasabbá és kockázatosabbá teszi a City of Brasst. Nem szabad megfeledkezni a szívecskékről, és előfordulnak olyan esetek, amikor nem éri meg kockáztatni egy kincsért. Egy pályát akkor teljesítünk, ha adott időn belül elérjük a város középpontját. Ebben egy iránymutató nyíl van segítségünkre, de én nagyon hiányoltam a minimapet - jó lett volna megnézni, hogy állok egy szinttel, és még mennyi időm lehet felfedezésre, gyűjtögetésre. A megszerzett arannyal lehet üzletelni is - a felbukkanó dzsinneknél több bónuszt és fegyvert is vásárolhatunk. Mivel a játékmenetét könnyű megtanulni, a nehézségen pedig állíthatunk a divine blessing- és burden-kártyákkal, az arab világot idéző roguelike izgalmas kihívás lehet a játékstílussal ismerkedőknek és tapasztaltabb játékosoknak is.
