Ritkán vezet pozitív végkifejlethez, ha egy Kickstarter-projekt a kívánt pénz felét sem tudja összekalapozni. Esetünkben azonban megtörtént a csoda: hiába a játékosok viszonylagos közönye, az Atlus kiadónak megtetszett a játék alapötlete, és finanszírozták a Citizens of Earth fejlesztését. Mit ne mondjak – lehet, hogy van valami a Kickstarter véleménynyilvánító szerepébe vetett hitben, mert hiába a vicces alapötlet és a nosztalgiára épülő játékmenet, a kanadai stúdiónak nem sikerült emlékezeteset alkotnia. A 16 bites korszak szerepjátékai sok millió játékosban nyomot hagytak. Közülük jó néhányan felnőve sem feledték élményeiket, és valami hasonló létrehozásán dolgoznak. A Citizens of Earthön is érezhető a nosztalgia hatása, olyan játékok elemeit fedezhetjük fel benne, mint az Earthbound, a Suikoden, a Dragon Questek. Ezek után nyilvánvaló: egy döntött nézetet használó RPG-ről van szó, körökre osztott csatákkal, közepes mennyiségű tápolással, rengeteg csapattaggal és mai környezettel.
Őméltósága: Senki
A Citizens of Earth főszereplője a világ alelnöke; vagyis egy olcsó öltönyt viselő, meglehetősen ostoba politikus, aki anyjával és lúzer testvérével él egy kisvárosban. Bármilyen hihetetlen, nagyjából itt, vagyis a játék harmadik percében megreked a sztori, és igazán nagyot sosem lép előre. Persze számtalan küldetést fogunk végrehajtani, több várost is felkeresünk, de ez a meghökkentő, viszonylag vicces felütés sosem jut igazi szerephez. Legfőképpen azért, mert egyik karakternek sincs személyisége, múltja, véleménye. Első csatáinkba tesónkat és anyánkat vihetjük (az alelnök úr maga nem vesz részt az ütközetekben), aztán szép sorjában tudjuk egy-egy küldetéssel felbérelni a többi társat. Az egyikhez egy kvízt kell hibátlanul kitölteni, van, akinél egy főellenség leverése szükséges, sokaknak pedig ilyen-olyan cuccokat kell összegyűjteniük.
A név nélküli karakterek legalább a csatákban változatosan használhatók, majd’ mindenkinek van valami hasznos képessége. Igaz, mivel csak a csatába vitt hármasunk fejlődik, garantált, hogy azokkal fogjuk végigvinni a játékot, akiknek a tápolására sok energiát fordítottunk a játék elején. Sajnos a fejlődés teljesen automatikusan megy: amint szintet lépünk, karakterünk minden tulajdonsága megnő kicsit, és néha egy új képességet is kap. Maguk az ütközetek viszont taktikusak, meglehetősen sok státuszváltozás és a sima sebzésnél többet tudó lehetőség van a mi arzenálunkban és az ellenfelekében is. Kicsit a Bravely Default rendszerét idézi – bár közel sem olyan komplex módon – az a rendszer, ami a durvább támadásoknál lép működésbe: a szimpla támadásokkal és képességekkel szerzünk pontokat, melyeket aztán a durva „varázslatokra” és kombókra használhatunk el.
Sok hűhó semmiért
Küzdelemből azonban túl sok van – bár minden ellenfél látszik a térképen, mivel igen sűrűn mászkálnak, lépten-nyomon muszáj lesz csatázni. És hiába nem mondható objektíve hosszúnak a töltés a csaták előtt és után vagy helyszínváltáskor, mégis idegesítően lassúnak tűnik minden (főleg egy PS4-en vagy erős PC-n). És mivel rengeteg küldetéshez igen sokat kell járkálni, ez előbb-utóbb felhúzza az embert.
A SNES-korszak leginkább körülrajongott játékaiban nagyjából két közös dolog van: a magával ragadó karakterek (és hozzájuk kapcsolódóan az érdekes világ), illetve a mély fejlődési és harcrendszer. Mindebből a Citizens of Earth igen keveset tud felmutatni, és mivel paródiának sem igazán válik be, és látvány terén sem tudja a pixelmesterek műveivel felvenni a versenyt, hiába látszik rajta a lelkes munka, csalódásként fogjuk megérni.
