A soulslike műfaj lényege egyértelműen a kihívások leküzdése, hogy minden hibánkból tanuljunk és képességeinket fejlesztve, a megfelelő taktikákat alkalmazva egyre tovább jussunk. Az a legoptimálisabb, ha a nehézségi szint igazságosan kemény és nem vért izzasztóan rohadék, a határvonalon való egyensúlyozás talán az ilyen címek leglényegesebb eleme. A zsáner azonban egyre telítettebbé válik, így a trónra pályázó új kihívóknak módot kell találniuk arra, hogy kitűnjenek a tömegből.
A Darksiders III-at is fejlesztő Gunfire Games ezt a Remnant: From the Ashes nevezetű kooperatív akciójátékkal próbálta meg kivitelezni 2019-ben, amelyben egyedül vagy pajtásainkkal együtt vehetünk fel a harcot egy posztapokaliptikus jövő szörnyei ellen. Bár a játék minősége megosztotta a véleményeket, az tagadhatatlan, hogy rendkívül jól fogyott, amit alaposan megfejelt az is, hogy az Epic Games Store átmenetileg ajándékba adta (ezáltal több mint tízmillióan húzták be) és bekerült a Game Passba is (ahol szintén rengetegen férnek hozzá). Egy ilyen felhasználóbázisra már lehet építeni, így a csapat a THQ Nordic szárnya alatt piacra dobta a 2016-os VR-játékának átdolgozott verzióját, hogy a Chronos egy Before the Ashes alcímmel ellátva biztosan eljusson a Remnant-rajongókhoz.
Hamu a szélben
A Chronos: Before the Ashes a soulslike játékok többségéhez hasonlóan nem tolja az arcunkba a sztorit, pár dialógust leszámítva inkább csak jegyzetek, utalások és a képzeletünk gondoskodik a történetmesélésről, de természetesen nem céltalanul bolyongunk egy random fantáziavilágban. Egy ifjú hős irányítását helyezik a kezünkbe, akinek életbevágó küldetése van: meg kell mentenie az otthonát egy pusztító gonosztól, méghozzá - népmesékbe illően - úgy, hogy okosabbá, bölcsebbé és ügyesebbé válik, mire egy misztikus labirintusban barangolva átküzdi magát hozzá.
Azok, akik már a Chronos elkezdése előtt kivégezték a Remnantot, számos elemmel találkozhatnak, amik összekötik a két játékot, azonban az előzmény hatványozottan visszafogottabb, nem szabad hasonló elvárásokat támasztani felé. Nincsen random pályagenerálás, NPC-ket csak elvétve találunk és minden tartalom tekintetében be kell érnünk egy jóval fapadosabb verzióval.
VR-köntösben a játék szempontjából kedvezőbben ítélnénk meg a Gunfire által megalkotott világot és játékmenetet, ám így egészen más a helyzet. A tesztelt konzolos (Xbox) változatban borzasztóan zavaró, fix kameranézet fogadja az érdeklődőket, ami még nagyobb szitkozódást vált ki, ha kombinálásra kerül az ellenfelekre való pontatlan rálockolással, márpedig a kettő kéz a kézben jár.
Ez még csak-csak elviselhető lenne, ha nem függne tőle a Chronos legfőbb játékmechanikája: minden egyes elhalálozással ugyanis egy évet öregszik a karakterünk. Az elmúlás és feltámadás ismétlődése nem csupán a karakter külsején hagy nyomot, hanem a teljesítményén is. Fiatalként élettel teli, gyors reflexű és edzett legényt terelgethetünk, ám az évek múlásával az izomzat szerepét szépen lassan átveszi a mágia: ezzel egyre erőteljesebbé válnak a misztikus sárkánykövek hatásai, miáltal még sikeresebbé válhatunk a harcokban. Ezek mellett minden évtizedben választhatunk egy traitet, ami szintén befolyásolja az eredményességünket.
A halál csupán a kezdet
Ez leírva valóban mesésen hangzik, csakhogy a gyakorlatban a legtöbben nem fognak eljutni odáig, hogy aggastyánként küzdjenek, mivel pár óra után már nem marad sok motiváció a folytatásra. A lore-ból túl keveset ismerünk meg és túl lassan, a harcrendszer pedig hírből sem ismeri a változatosságot. Néhány kivételtől eltekintve ugyanazok a mozdulatok ismétlődnek végtelenszer a védekezés, a kitérés és a támadás terén, amit az próbál meg feledtetni velünk, hogy a mezei- és főellenfelek kapcsán érezhetően törekedtek némi kreativitásra a fejlesztők, még ha a bossokhoz eljutni kacifántosabb is, mint legyőzni őket.
Hősünk testreszabása sajnos a szerepjátékos attitűd ellenére kimerül a nemének kiválasztásban, továbbá az eszköz- és képességtára is szegényebb, mint A nyomorultak szereplői együttesen - de legalább a fegyverek fejleszthetőek. A játéknak még így is van egy-egy jobban sikerült pillanata, mint amikor beléphetünk egy festménybe, parányivá zsugorodhatunk vagy óriássá válhatunk, az ilyen momentumokból viszont fájóan kevéssel találkozunk, és többnyire egy-egy banális puzzle vezet odáig.
De hasonló kettősség figyelhető meg az atmoszférateremtés esetében is: kalandozásaink során megfordulunk hangulatos területeken, rácsodálkozunk költői miliőkre, de elnagyolt textúrákba, sivár felületekbe is gyakran belebotlunk. Szerencsére általánosságban elmondható, hogy ahol a látvány nem kényezteti az érzékszerveinket, ott megteszi a soundtrack, ami néha nyugtatóan, máskor fenyegetően egészíti ki a történéseket.
A Chronos: Before the Ashes a legnagyobb jóindulattal is csak középszerű játék, amibe néhány órát belepakolhatunk, ha minden más Dark Souls pótlékot kipipáltunk már, vagy éppenséggel a Remnant: From the Ashes végigjátszása előtt megismernénk az előzményt. De sajnos mind soulslike címként, mind akció-szerepjátékként képtelen bármi érdemlegeset felmutatni a konkurensekkel szemben - korábban ezt a szerepet töltötte be a virtuális valóság, azonban attól ugyebár megfosztották. Az öregedési folyamat érdekes koncepció, egy-két játékmechanika is jópofa, de összességében semmi különlegest nem nyújt.
