Mindig rizikós dolog túl hosszú idő után felmelegíteni valamit, és abban reménykedni, hogy egy-két évtizednyi távolságból hátha tud úgy hatni a közönségre, mint anno. A Carmageddon: Reincarnation megjelenését nem kísérte örömünnep, de akik már akkor is az érettségi vizsga környékén jártak, amikor az eredeti játék kijött, újraélhették gondtalan fiatalságuk minden élőt szétszaggató vidámságát. Akik azonban nem játszották a Carmageddont 1997-ben, a most feltámasztott verzióval nem tudtak mit kezdeni, nem is beszélve a visszafogott grafikához társuló túlzott gépigényről és a billentyűzetes irányítás nehézségeiről. Nem véletlen hát, hogy a fejlesztők a konzolos debütálás előtt megpróbáltak még javítani egy kicsit a játékon, ami egyes részeken látszik, másutt viszont észrevehetetlen, így sajnos ez a verzió ugyanúgy nem kerül fel a hősök csarnokába, mint a PC-s, ámbátor ideig-óráig egész szórakoztató.
Későn jövők kedvéért
Habár a legtöbb játékos valószínűleg ismeri a sorozat valamelyik részét, azért vegyük gyorsan át, hogy mit is kínál a vért és húscafatokat mutogató játék, amelynek első részét anno Németországban csak robotokkal lehetett eladni (zöld folyadék jött belőlük vér helyett - lásd a keretes írást). Egyrészt van egy 16 különböző részből álló, összesen 60 versenyt felvonultató, jó kis zúzdánk, másrészt pedig a klasszikusból ismert autók tömkelege, amelyeket egykor valószínűleg durván begombázott tervezők vetettek papírra, a derék programozók pedig probléma nélkül betették a játékba. A futamok célja folyton változik, olykor mindenkit szét kell zúzni, máskor megjelölt járókelőket szétfröccsenteni vagy folyton másutt megjelenő checkpointokon áthajtani. Feladatunkat nehezíti, hogy versenyzőtársaink szintén az első helyre hajtanak, és nyolcbites gondolkodásuk nem is terjed tovább annál, mint hogy a győzelemhez vezető egyetlen mód az, ha mindenki mást felaprítanak maguk körül.
Az összesen harminc gépszörny mindegyike fejleszthető, ugyanakkor elég sok dologban eltérnek egymástól: egyik fürge, de gyenge, a másik szinte egy valódi tank, ellenben nem olyan tempósan és ruganyosan közlekedik, mint könnyebb társai. Mivel sok járműből válogathatunk, biztos, hogy mindenki megtalálja a neki valót, de érdemes odafigyelni arra, hogy a túl nagy verdák hajlamosak egyszerűen átgurulni a kisebb és laposabb kivitelűeken ahelyett, hogy egyetlen becsapódással lángoló fémtörmelékké változtatnák őket. Ám nem csupán a gépek fejlesztése vihet előrébb, vitás esetekben a pályán megtalálható instant áldások is segítséget nyújthatnak (például egy hatalmas rugó, aminek segítségével úgy a falnak vághatjuk az ellent, hogy rögtön kifolyik belőle minden olaj). Az sem rossz, amikor autónk gránittömbbé változik, és az orvosi lézer gátlástalanságával hajt keresztül bármin. Vigyázni kell azonban, mert ahogy Newton harmadik törvénye is mondja, nincsen hatás ellenhatás nélkül, tehát ahol sebezhetetlen kőtömbbé tudunk változni, ott a következő pillanatban lehetünk akár üvegből is, és úgy összetörjük magunkat, mint a Sebezhetetlen című filmben a lépcsőn lebucskázó Samuel L. Jackson, miközben Bruce Willis után üvöltözik harsányan (nem mellesleg feleslegesen, és lehet, hogy nem is így volt).
Hol vesznek el a pontok?
Habár a játék elég jól hozza az első rész hangulatát, sajnos akadnak dolgok, amelyek felett nem lehet elsiklani, így elsőként rögvest a grafikát említhetnénk, aminek sajnos nem sikerült megugrania a mai kor követelményeit. Habár a látvány egyáltalán nem ronda, azért illett volna valamivel pofásabb kinézetet rittyenteni neki, ugyanakkor azt mindenképpen hozzátenném, hogy aki egy kicsit is elnézőbb, és nem vár el mindentől Uncharted 4 grafikát, az némi fröccs után biztosan nem fog panaszkodni. Illetve ha megpróbálunk azok fejével gondolkodni, akik bele sem szagoltak a korábbi részekbe, azt találjuk, hogy 2016-ban talán már nem akkora buli járókeretes néniket elgázolni, és szarvasmarhákat ketté szelni. Helyesebben buli az, de csak akkor, ha már húsz évvel ezelőtt is próbáltuk, mert a jelenkorban ez a tulajdonság nem feltétlenül viszi el a hátán a produkciót.
Tér-idő kontinuum
A Carmageddon: Max Damage lélektanát nem nehéz kiismerni, szóval több szót nem is áldoznék arra, hogyan tudunk boldogulni a versenyeken, úgyis hamar rájönnek még azok is, akik a címadó vigyorát még csak hírből sem ismerik; illetve a fikázást is kihagyhatjuk. Ellenben mindenképpen érdemes szót ejteni arról, milyen ambivalens érzéseket kelt a játék olyasvalakiben, aki végigasszisztálta a teljes sorozat történelmét. Egyrészt komoly problémát okoz, hogy az első rész nagyjából húsz éve jelent meg, és túl sok idő telt el a klasszikus és a reboot (hívjuk így) közt. Ami évtizedekkel ezelőtt jó volt, az mára elavult, és pusztán a nosztalgiára alapozva nem lehet piacon tartani. Éppen ezért a Carmageddon: Max Damage-re szívünk szerint két eltérő értékelést adnánk, mert azok, akik ismerik és rogyásig játszották az első részt, mindenképpen szeretni fogják, és nyilvánvaló hibái ellenére is szerelmes tekintettel néznek majd rá. Ellenben bárki, akinek nem mond semmit az, hogy Port:220, IRQ:5, DMA:1, jó eséllyel egy sima tucatpróbálkozásnak nevezi majd Max Damage reinkarnációját. Ez pedig nagyon szomorú dolog, hiszen a játék most is jó szórakozást nyújt, csak a koncepció már egyszerűen nem hordoz annyi pluszt, hogy a mostani játékosok pénztárcáját kinyissa; nem biztos, hogy a nosztalgiafaktor termel majd annyi zöldhasút, amennyit a fejlesztők remélnek. Röviden összefoglalva azt lehet tehát mondani, hogy egy próbát azoknak is megér, akik soha nem gázoltak át egyetlen virtuális nagymamán sem, de életre szóló élményt nekik már biztosan nem fog okozni. A korosabbak viszont pont a nosztalgiafaktor miatt ne hagyják ki. Ha meg esetleg feleannyiba kerül majd, mint most, akkor vegye meg mindenki!
