Úgy terveztem, hogy a szokásos klisével indítom írásom, miszerint oly kevés vadnyugati témájú játékot találni a piacon, mint valódi indiánt a Winnetou filmekben, majd kesergek egy picit afelett, hogy ha meg is jelenik néhanapján egy-egy western, akkor senki se veszi meg. Aztán eszembe jutott, hogy tavaly pont egy ilyen alkotás gyűjtött be számtalan elismerést, és került fel a legjobban fogyó játékok listájára.
Pont a Red Dead Redemption elsöprő sikerének árnyékában tűnik merész, vagy éppenséggel ostoba (Várjuk ki persze a végét, mielőtt kétszer is aláhúznánk valamelyik jelzőt.) döntésnek a Techland és az Ubisoft részéről, hogy a Call of Juarez széria harmadik felvonását másfél évszázaddal későbbi környezetbe helyezik. Az indoklás szerint napjaink Los Angelesének bűnbandái, az Egyesült Államok és Mexikó között húzódó határsáv porfészkei és spanyolajkú állam drogkartellek uralta városai, az utcákon tapasztalható erőszak révén az a térség, amit következetesen a Vad Nyugatnak nevez a világ, cseppet sem változott.
Ismerős ismeretlen
A Call of Juarez: The Cartel története nagy bummal kezdődik. Az egyik mexikói drogkartell ugyanis olyannyira megerősödött, hogy egészen odáig vetemedett, hogy bombamerényletet hajtson végre egy amerikai kormányhivatal ellen. A keményvonalas politikusoknál ekkor telik be végleg a pohár, akik az asztalt csapkodva adnak hangot azon véleményüknek, hogy ha a mexikói hatóságok nem képesek kordában tartani és kezelni a drogproblémát, akkor majd megteszi azt az Egyesült Államok helyettük. Végső megoldásként a követlen katonai beavatkozás terve kezd formát ölteni fejükben, elképzelésük pedig egyre szélesebb körben szerez magának támogatókat. Miután joggal feltételezhető, hogy a mexikói kormány nem nézné jó szemmel, ha amerikai katonák hatolnának be az ország területére, ezért egy esetleges háborút elkerülendő, a három leginkább érintett szerv, az LAPD, a DEA és az FBI különleges akciócsoportot hoz létre, melynek feladata a merénylők kézre kerítése. Hogy ez a csapat mindössze három emberből áll, akik ráadásul mindennek tűnnek, csak épp a feladatra alkalmasnak nem, az más lapra tartozik. Kell gumicsont a rosszmájú kritikusoknak is.
A három amigo
Érdekes trend látszik megvetni a lábát a játékfejlesztésben, egyre több alkalommal találkozunk ugyanis olyan khm...hősökkel, akiket azonnal lepuffantanánk, ha a sors egy 45-ös Magnummal felszerelve hozna össze bennünket bármelyikükkel egy sikátorban, még fényes nappal is. Nem kivétel ez alól a Call of Juarez: The Cartel triumvirátusa sem. Kezdeném talán a hölggyel. Kimberly Evans FBI ügynök az egyetlen, aki beállt a sorba, amikor a szépséget osztogatták. A fiatal nő villámgyorsan halad felfelé a ranglétrán a szövetségieknél, sötét múltja azonban még gondokat okozhat neki, ezért bármire képes, hogy megakadályozza titka napvilágra kerülését. Eddie Guerra a második szereplő, aki a DEA drogvadászai közé tartozik. Karrierje során több nagy fogással is büszkélkedhetett, de vesztére sohasem tudott ellenállni a szerencsejátékoknak. Állandó pénzproblémái miatt kábítószerből származó dohányt, vagyis bizonyítékot is hajlandó zsebre vágni a nagydumás fickó. A legérdekesebb figurának Ray McCall atya leszármazottja ígérkezik. 
Ben McCall a vietnámi háború veteránja, sokat látott és tapasztalt zsaru a kíméletlenebbik fajtából. Az LAPD kötelékében szolgáló nyomozó rendszerint golyóval tesz pontot minden mondata végére. De milyen mondatok azok!? Egyrészt végig olyan kifejezések röpködnek a játékban, amelyek leírásáért akármilyen médiahatóság száz évre zárna össze engem egy beszédmívelő társaság önkénteseivel, másrészt tipikusan olyan egymondatos poénbombákról van szó, amikhez hasonlókat filmekből szoktak idézni házibulikon. Csak egy példa: „És láttam egy sápadt lovat, lovasának neve Halál vala, s egy töltény is vala nála, rajta a te kib*ott neveddel!" Ben McCall láthatóan az öreg lelkipásztorra ütött, előszeretettel idéz a Bibliából a maga kifinomult stílusában. Még egy hatalmas keresztet is hord a nyakában golyóálló mellénye felett.
A kaktusz óv és eltakar
Utóbbira szüksége is lesz majd nem egy alkalommal, hiszen a Call of Juarez: The Cartel vérbeli FPS lesz. Vegyünk gyorsan érzelmes búcsút kedvenc első generációs revolvereinktől és ismétlőpuskáinktól, a helyüket modern stukkerek veszik át a félautomata pisztolyoktól a sörétes puskákon és gépkarabélyokon át egészen a mesterlövészpuskáig bezárólag. Új játékszereinket sűrűn fogjuk használni, hiszen Los Angeles bűnbandáitól hosszú út (Kalifornia, Arizona, Új Mexikó) vezet a mexikói határvárosig, Juarezig. A Techland úgy tervezte meg a pályákat, hogy számos tereptárgyat használhassunk fedezékként, ami félig-meddig automatikusan működő fedezékharcot eredményez. 
Minden golyófogóként szóba jöhető tereptárgynál egy szellemalak sziluettje jelzi, hogy szükség esetén meghúzhatjuk magunkat mögötte, míg alacsonyan röpködnek az ólomgaluskák. A játék során a hármas többnyire együtt marad, ám mindannyian más szemszögből, s ezáltal máshogy élik meg az eseményeket. Mivel kezdéskor kell eldöntenünk, hogy Kim, Ben, vagy inkább Eddie jelvénye mögé bújnánk-e, lényegében háromszor kell majd végigjátszanunk a kampányt ahhoz, hogy valóban semmiről se (alternatív befejezések) maradjunk le. Egy autós üldözés során nyilván nem teljesen mindegy, hogy az ablakon kihajolva ürítjük bele a tárat a menekülő furgonba, vagy épp a volánnál ülünk és próbálunk lépést tartani az üldözött járgánnyal. Ahogy a személyesen végrehajtott túsztárgyalást sem lehet összevetni azzal, amikor mesterlövészként fedezzük a bűnözőket szóval tartó társunkat. A három szereplő és a három szemszögből elmesélt történet szó szerint üvölt a kooperatív játékmódért. A Techland végre nem hagyja ki a ziccert úgy, mint ahogy a kétszereplős Call of Juarez: Bound in Blood esetében egyszer már megtette. Bármikor, az események bármelyik pontján becsatlakozhat mellénk két másik játékos, ha pedig épp ki kellene rohanniuk a mosdóba, vagy az asszony rángatja el őket a gép elől, akkor sincs semmi veszve, az MI veszi át azonnal a helyüket anélkül, hogy az akció akár egy pillanatra is megszakadna.
A Call of Juarez: The Cartel megőrzi elődje azon jellemvonását is, ami minden egyes ajtóberúgásnál pár másodpercig tartó időlassítást eredményezett. Ilyenkor kicsit megritkíthatjuk a ránk váró rosszfiúk sorait.
Pusztakezes harcban is lesz részünk, elvégre tényleg nincs az rendjén, hogy rendőrként bárkit fejbe durrantsunk, akit nem muszáj feltétlenül átküldeni az örök vadászmezőkre, azt egy jól irányzott balegyenessel fektethetjük ki. A még csak prototípus állapotnál tartó bunyóról akár az is elképzelhető, hogy a végső változatba nem kerül bele, de azért reménykedjünk, hogy a fejlesztők képesek lesznek minden felmerülő problémával megbirkózni.
Hosszú út porától
Az ötödik generációs Chrome motorra épült alkotás az eddig látottak alapján kellően változatosnak ígérkezik. A feladatok olyanok, ahogy egy hasonló csapatét a hollywoodi filmek alapján elképzeljük. Az egyik percben egy kartell helyi emberét keressük egy nightclubban, a következőben már a sztrádán üldözünk valakit autóval. Tanúvédelemhez, túszcseréhez, fedett akciókhoz egyaránt lesz szerencsénk a fejlesztők ígérete szerint. Los Angeles a szokásos nagyvárosi környezet forgalmas utcáival, rengeteg járókelőjével, a felhőkarcolók felett köröző rendőrségi helikopterekkel, zsúfolt szórakozóhelyeivel. Már-már sokkszerű a kontraszt, amit az óriáskaktuszokkal és érdekes sziklaformákkal tűzdelt sivatag képez a metropoliszhoz képest. Ebben a környezetben, no meg az egyetlen utca két oldalán sorakozó vityillókból, benzinkútból, szatócsboltból és kocsmából álló porfészkekben érvényesül majd igazán a vadnyugati életérzés, még annak ellenére is, hogy napjainkban játszódik a történet.
Nem rejtem véka alá, kissé elkenődtem korszakváltás miatt, hiszen számomra a western egyet jelent a déli harangszóra időzített párbajjal, a pocakos mexikói banditákkal, a hujjogó indiánokkal és a lemenő nap vörösében poroszkáló revolverhőssel. A Call of Juarez: The Cartel ebből csak mexikóiakat ígér, megfűszerezve a régi vágású akciófilmeket idéző tűzharccal. Ha néhány hónapja kérdezi meg tőlem bárki, hogy ilyen folytatást várnék-e, a válaszom határozott nem. Most, hogy már többet tudok a játékról (Egyedül a multiplayerről nem árultak még el részleteket.), azt mondanám, feltétlenül meg kell kóstolnom azt a tál babot, amit a lengyelek kotyvasztanak épp. Még az is kiderülhet, hogy jobban tudják, mire lenne szükségem, mint én magam.
