Négy éve, a Call of Duty: Black Ops 4-ben vehettünk részt először battle royale jellegű ütközetekben a franchise hosszú története során, a Blackout azonban szörnyen gyorsan elhasalt. A döcögős játékmechanikák mellett a motort sem sikerült úgy összekalapálnia a Treyarch és a Beenox párosának, hogy az kielégítő legyen ennyi játékos számára, és ugyan még mindig tolják néhányan, a közösség túlnyomó része már az ingyenes utódra váltott.
A Call of Duty: Warzone 2020 márciusában debütált, méghozzá az addigra már hónapok óta piacon lévő Call of Duty: Modern Warfare reboot részeként, viszont az előddel szemben ezt mindenki ingyen játszhatta, és sokkal átgondoltabb is volt, mint a Blackout, így már a siker sem maradt el.
A játékmód kitartott a Cold War és a Vanguard alatt is, a népszerűsége viszont időnként megérezte, hogy a játékosok kevésbé nyitottak a világháborús battle royale témára. Most pedig itt a Warzone 2.0, ami ugyan radikális változást nem hoz, mégis nagyon frissnek és újnak hat az élmény.
Ismerős idegen
Miután a Vanguard és a Cold War alatt inkább csak stagnált a Warzone, most újra azt érezzük, hogy valóban gondolkodtak a fejlesztők, hogyan lehetne jobbá tenni az élményt. Szerencsére a battle royale minden elemébe jutott az innovációból, még akkor is, ha a felhasználói felület a játékosok kínzására lett kitalálva. Persze semmit nem érnének az újítások, ha nem lenne jó a pálya, ahol játszódnak a meccsek, szerencsére azonban erről abszolút nincs szó a Warzone 2.0-ban. Al Mazrah az egyik, ha nem a legjobb battle royale helyszín, amit eddig láttunk. A POI-k tökéletesen vannak elhelyezve és változatosak, a járművek és a vonat remekül illeszkedik bele a játék dinamikájába, ezáltal az egész sokkal élettel telibbnek hat, mint korábban Verdansk bármelyik verziója, vagy akár Caldera. A koherens látványból csak a rikító fegyverkinézetek és a még nevetségesebb operátor variációk lógnak ki.
Izgalmas újítás, hogy néha nem egy körbe szűkül a játéktér, hanem több kisebb csatatérre veszik szét a játékosokat, amit korábban nem láttunk egy battle royale-ban sem, és ez a megoldás nem meglepő módon teljesen megváltoztatja a meccsek végkimenetelét.
Al Mazrah hatalmas, ahol bizony több olyan terület van, ahol nincs fedezék, ez azonban teljesen tudatos a fejlesztők részéről, a Warzone 2.0-ban ezért minden eddiginél fontosabb a járművek használata. Ha mégis végez velünk egy ellenfél, az új Gulagot is kipróbálhatjuk, ahol mostantól rá vagyunk utalva egy csapattársa. Ezt mindenki döntse el maga, hogy örül-e neki, vagy sem. Ha a 2v2 nem dől el elég hamar, egy börtönőr juggernaut ruhában leugrik a harctérre, hogy egy kicsit megsürgesse az eseményeket.
A pályadizájn továbbviszi Verdansk szellemét, csak sokkal jobban működik. Nincsenek túlbonyolítva a helyszínek és a tereptárgyak, mégsem éreztük soha úgy, hogy egy félkész helyen járnánk, mint például a Battlefield 2042 több pályáján. A hangok szintén remekül működnek, ha odafigyelünk az apró neszekre, mindenről tudomást szerezhetünk, ami körülöttünk zajlik, és a távolságok is remekül felmérhetők, miként az is könnyen megállapítható, hogy egy 5,56-os AR-t hallunk, vagy valami nagyobb kalibert.
Összességében az egész élmény hatalmas előrelépés a jelentős átalakítás után visszatérő Warzone-hoz képest, és ezért minden percét élvezzük. Pláne úgy, hogy nem kell semmit újratanulni, működnek a régi mechanikák és beidegződések, amik kialakultak az elmúlt két évben.
Technikából csak hármas
Nagyot néztünk, mikor az Activision elárulta, hogy milyen vas kell majd a Warzone 2 futtatásához. Régen láttunk ajánlott gépigényben GTX 1060-as videokártyát és 6. generációs i5-ös processzort, az Infinity Ward azonban valahogy úgy javította a látványt, hogy közben remekül optimalizálta a teljesítményt, ami majdnem minden helyzetben meg is látszik a képfrissítésen.
De csak majdnem, ugyanis a Warzone 2.0 sajnos több nehézséggel küzd, mint amennyit említés nélkül el tudunk nézni egy frissen megjelent játéknak. Ne értsetek félre, az esetek túlnyomó többségében így is remekül fut, néha azonban, látszólag ok nélkül kezd el ingadozni a teljesítmény, a hit registration inkonzisztenciája pedig olyan szinten frusztráló 1-2 mérkőzés során, hogy legszívesebben alt + f4-gyel lépnénk ki, egészen az asztalig.
Gyakran előforduló probléma az is, bár ez inkább csak az időnket pazarolja, hogy a lobbik egyszerűen nem telnek meg, annak ellenére, hogy a világ egyik legnépszerűbb battle royale-járól beszélünk. Azért soroljuk ezt is a technikai nehézségek közé, mivel feltételezzük, hogy egyszerűen nem működik jól a meccskeresés, nehezen hihető ugyanis, hogy hosszú perceket kell várni, akármelyik módban is indítunk várólistát.
Escape From Al Mazrah
Végül, de nem utolsósorban fontos, hogy beszéljünk néhány mondatban a DMZ-ről, amit a fejlesztők bevallása szerinte az Escape From Tarkov inspirált. Izgatott várakozás előzte a játékmód érkezését, hiszen rengetegen keresnek egy Tarkov-alternatívát, most pedig végre kipróbálhattuk, mit rakott össze az Infinity Ward és a Raven Software.
Sajnos a vele szemben támasztott előzetes elvárások túl nagynak bizonyultak, de valószínűleg nem azért, mert rossz lenne a DMZ, inkább az lehet az ok, hogy másra számítottunk. Hasonló érzésünk van, mint tavaly a Hazard Zone-nal a Battlefield 2042-ben. Persze annál sokkal jobban sikerült a DMZ, az Escape From Tarkovval egy lapon emlegetni azonban erős túlzás.
Nekünk inkább az eredeti Warzone egyik játékmódja, a Plunder jut róla eszünkbe, amit az új játékban alaposan átszabtak, hogy az gördülékenyebben működjön, jobban leválva a klasszikus battle royale módról. A játékosok elsődleges feladata, hogy minél több felszerelést szedjenek össze, és juttassanak ki Al Mazrah utcáiról, aminek elengedhetetlen feltétele, hogy túléljék az eseményeket. Ez a DMZ egyik különlegessége, nincs kimondott végső cél, mindenki a saját tempójában és határai között vívhatja küzdelmeit a sivatagi városban.
A bevállalósabbak tűzharcot provokálhatnak más játékosok ellen, és megtámadhatnak bázisokat, ahol jól összerakott, az MI által irányított mini hadseregeket kell legyőzniük, valamint boss harcokat épségben átvészelniük a legértékesebb jutalmakért. Ha inkább a lassabb utat választjuk, akár pacifista módon is gyűjtögethetjük a vasvillákat és az olcsó borokat, vagyis mindenki megtalálhatja a maga szórakozását a DMZ-ben. Az előrehaladásban egyébként a játék is segít, mindig lehetnek aktív küldetéseink, amikért plusz XP-t és egyéb jutalmakat kapunk.
Konklúzió
A Warzone 2 minden szempontból előrelépés az elődhöz képest, miközben a gépigényt lejjebb tolták a fejlesztők és továbbra is támogatott a cross-play, hogy mindenki együtt játszhasson. Ha az Infinity Ward a közeljövőben kijavítja a technikai hibákat, a Warzone minden idők legjobb battle royale-ja lehet, ilyen népszerűség mellett pedig attól sem kell félnünk, hogy nem érkeznek majd tartalmak Al Mazrah-ba.
A DMZ jövőjével kapcsolatban már kicsit szkeptikusabbak vagyunk, hiszen a battle royale meccsek között kétségtelenül szórakoztató az MI ellen is lövöldözni egy kicsit, a fő játékmód mellett mégis elképzelhetőnek tartjuk, hogy idővel árnyékba szorul, akkor pedig hamar megtörténhet, hogy az IW egyszerűen hátat fordít a kiegészítő módnak. Bár az ígéretek szerint nagyon sok izgalmas frissítéssel készülnek vonzóvá tenni a DMZ-t a fejlesztők, azért ne erre alapozzátok a Warzone 2.0-ás pályafutásotokat.
