Talán nem annyira meglepő, hogy az első Modern Warfare újrakeverése, valamint egy teljesen új, multiban azóta is virágzó és folyamatosan fejlődő Modern Warfare után az Activision nem kerített túl nagy feneket annak, hogy kicsit kipolírozták a 2009-es MW2 egyjátékos élményét, és szépen kiadták a nosztalgiára éhes CoD-osoknak. HP és Paca PS4-re be is szerezte gyorsan a játékot, és közösen mondják el nektek, milyen is lett szerintük a nosztalgiabomba. Igen, a No Russian élményével együtt.
Amikor még Paca fiatal honvéd volt
Hatásos pillanatok, emlékezetes küldetések tekintetében számomra semmi nem tudta még felülmúlni a Call of Duty 4: Modern Warfare kampányát a sorozatban, nálam továbbra is az áll az első helyen az új játék és a Modern Warfare 2 előtt. Utóbbi kettő közül nem tudom eldönteni, melyiket szerettem jobban, még így sem, hogy a Modern Warfare 2 Campaign Remastered végigjátszása után mindkét élmény viszonylag friss, sőt, én tavaly ősszel letoltam az eredeti MW2-t, hogy ráhangolódjak a tavalyi epizódra. Ami ott a No Russian volt, az az új MW esetében a Piccadilly, még ha utóbbinak nem is lett akkora visszhangja. Talán nem is kell sorrendet állítani; a lényeg, hogy mindkettő fantasztikus, és a 2009-es játékot is teljesen megéri végigjátszani - pláne így, hogy sokkal szebb lett.
HP, aki Csernobil után már azt hitte, mindent látott
Lássuk be, a klasszikus Modern Warfare trilógia filmszerű hangulata (amelyért ugyanannyira hálásak lehetünk a rendezői munkának, mint Lorne Balfe és Hans Zimmer zenéjének) egészen elképesztő volt a maga idejében, azóta is kevés játék tudta megugrani ennyire emlékezetes módon a blockbuster moziélményt játékba építve. Az "All Ghillied Up" és a "One Shot, One Kill" küldetések után azt hittem, a játékipar elérte a csúcsot, itt mindenki leteheti szépen a lantot, ennél már nem lesz jobb soha semmi. Bizonyos értelemben ma is ezt gondolom, bár a tavaly újraélesztett MW is nagyon bejött, de Pripjaty szerves része a legnagyobb játékélményeimnek.
Sajnos a klasszikus második rész multija nagyrészt kimaradt, így most nem fogom kötelező körként a Wasteland pályát is visszasírni, de aki gőzerővel nyomta a többjátékos módot, az most biztosan bólogat. Az egyjátékos sztori ugyanakkor hatalmas hatást gyakorolt rám, a No Russian teljesen lesokkolt, a végjáték kapcsán pedig sikítozva hívtuk egymást a barátaimmal, hogy "ezt nem hiszed el!". Nyilván ezeket az élményeket, katartikus pillanatokat, tévé előtt állva kontrollert szorongató emocionális túltöltődést már nem adja vissza semmi, de azért jó ezen a generáción is újra látni.
Paca a ragyogó pokolban
A Beenox fantasztikus munkát végzett, gyönyörűvé varázsolta az idén már 11 éves Modern Warfare 2-t (még szebbé, mint a Call of Duty 4-et 2016-ban), ami zökkenőmentesen fut 4K-ban, 60 fps-sel PS4 Prón. Minden láthatóan szebb lett, a feliratok a táblákon is tökéletesen olvashatóak, ahogy az is sokkal hatásosabb, amikor az űrből nézhetjük, hogyan találja el a rakéta a Fehér Házat. Még a textúrák betöltési sebességével sincs probléma; igaz, a CoD-ok alatt futó motor soha nem volt túl erőforrás-igényes, úgyhogy a csapat nem állt nagy kihívás előtt, de a játékiparban megesik néha, hogy minden jó előjel ellenére mégsem működik valami kifogástalanul. Ha valaki nem tudja, hogy volt egy régi MW2, pusztán a látványt és teljesítményt nézve simán gondolhatná, hogy ez egy új, modern játék.
Ugyanakkor - ahogy az a remasterek esetében lenni szokott - a játékmenet a régi, kissé koros, és ez leginkább a mesterséges intelligencia viselkedésében érhető tetten. Az egyik probléma, hogy társaink akkor is simán előre szaladnak, ha ellenfeleken kell átvágniuk magukat, így ha velük tartunk, könnyen lehet, hogy hátba lő minket egy kósza katona. Ez azért is megeshet, mert sok szituációban nehéz különbséget tenni a szövetségeseink és az ellenlábasaink között.
A másik, hogy az ellenfelek tűpontosan céloznak, több száz méterről is eltalálnak minket, mielőtt észrevehetnénk őket, ami már a második nehézségi fokozaton is kényelmetlenné teszi a kalandot, magasabb szinteken meg pláne. Különösen sokat szívtam a brazil faveláknál, illetve a Fehér Ház felé tartva, ahol ráadásul úgy kell kilőni a tetőn lévőket, hogy egy EMP lekapcsolta a fegyvereken a holografikus irányzékot, így csak nagyjából láthatjuk, hova kell céloznunk a sikerhez. Nagyon hiányzott továbbá a fedezékbe bújás; a Modern Warfare egyik legjobb újítása volt, hogy letámaszthattuk fegyvereinket a falaknál, fedezékeknél, és viszonylag kis kockázattal nézelődhettünk, lövöldözhettünk. Nem tudom, mennyi időt vagy pénzt emésztett volna fel ezen rendszer átültetése, de örültem volna, ha meglépik. Legalább a visszarúgás minimális, de az újratöltés hosszadalmas, a csípőből tüzelésnél pedig minden úgy szór, mintha pörgetnénk; át kell szokni a Modern Warfare után.
HP, akinek az új már a régi
A Modern Warfare 2 egy 11 éves játék, pontosan ezekkel az elvárásokkal érdemes közelíteni hozzá. Pontosan csak annyi a hibája az előző remasterelt részhez képest, hogy közben jött egy új Call of Duty, és szinte csak most érzi az ember, hogy ott a játékélmény, a fegyverek kezelése, a fedezékhasználat, a becsúszás lehetősége, az ellenfelek viselkedése, a harc folyamata és flow-élménye mennyivel jobban van összerakva. Lássuk be, az volna a hatalmas probléma, ha nem így lenne. Ha most egy újrakevert klasszikus odakenné a falra a 2019-es rebootot, akkor nagyokat nyelne a fejlesztőcsapat, mehetne vissza mindenki a balettbe ugrálni. Itt most csak a nosztalgia számít, mintha egy régi filmet néznék 4K-ban, digitálisan felújítva: kijönnek az apró részletek, olyan szép és sima az élmény, mint emlékeinkben. Aztán elindítjuk a régi játékot (megtörtént), és máris érezzük, hogy valójában minden korábbi játékélmény az agyunkban automatikus remastert kap, de a valóságban igenis kell az a precíz munka, amit most beletettek. Persze meg is van az ára, 60GB-os helyet zabál fel a háborús helyzet a vinyón, de az előző újrakeverés sem szerénykedett ezen a téren, lássuk be.
Shepherd össze a romokat, Paca!
Szóval nagy élmény újra átélni az orosz bázison lopakodást, a pillanatot, amikor Makarov terve utolsó lépéseként húz egy meglepőt a reptéren, Price kimenekítését, a reményvesztett kóválygást Washingtonban, vagy épp a Shepherddel való találkozásokat - az ezeknek köszönhetően átélt eufóriát a favelás pályák kegyetlensége is csak minimálisan tompítja. A No Russian ugyancsak hatásos, de az elsőre volt igazán durva, most már csak lassan lépkedtem, levettem az ujjam a ravaszról, és megnéztem, mit árulnak épp a könyvesboltban. Volt például egy montenegrói útikönyv.
Ugyanakkor még most is kényelmetlenül éreztem magam a helyzetben, és hát pont ez is az egész küldetés lényege: megmutatni, mennyire védtelenek a civilek, és mennyire kegyetlenek tudnak lenni a terroristák, hogy üzenetüket célba juttassák. A 2001. szeptember 11-ei merénylet idején még csak 8 éves voltam, nem fogtam fel annak súlyosságát. 2005-ben, amikor a családdal nem sokkal a Sharm El Sheikh-i bombázások után mentünk oda nyaralni, és a buszból láttuk a teljesen lerombolt Ghazala Gardens szállodát, nem éreztem át, hogy ott pár héttel azelőtt 45 ember, főleg hozzánk hasonló turisták vesztették életüket. 2009-ben (a Modern Warfare 2 megjelenésekor) is csak épp a 16-ot töltöttem, de az utóbbi évek terrortámadásait már felnőttként, egy sokkal információgazdagabb környezetben éltem meg, sokkal jobban megrázott a Bataclan elleni merénylet, a londoni késelés vagy a nizzai gázolás, érzékenyebb lettem az ártatlan emberek szenvedésének látványára, és virtuálisan sem akarom figyelemmel kísérni. Egyébként nem véletlenül került be egy figyelmeztető üzenet, hogy ez egy 2009-es játék újrakevert változata, minden hasonlóság a valósággal a véletlen műve.
Együtt multizunk, miről maradunk le?
Talán nem árulunk el túl sok újdonságot (főleg ha követitek a hétvégi játékajánlókat GSO-n), hogy alapvetően egész sokat multizunk közösen, legtöbbet mazurral kiegészülve. Tartósan sikerült rácsúszni a többjátékos élményre, sajnos költöttünk már Battle Passra is, nem vagyunk rá büszkék. Ennek a függőségnek alapvető eleme az, hogy az új Modern Warfare FPS-élménye kiváló, irányítása, kezelhetősége, stabilitása is pompás, és azért bőven akad is lehetőség nosztalgiára.
Vajon ennek fényében baj-e, hogy a klasszikus multit nem keverték újra? Nos, egyáltalán nem. Az új MW folyamatosan bővül a korábbi pályákkal teljesen ingyen, így ha ez még hosszú ideig (értsd: nem csak a következő CoD megjelenéséig) folytatódik, pláne nem fogunk szomorkodni, hogy csak az MW2 felét (vagy egyharmadát, ha a Spec Opsot is számoljuk) kaptuk meg kipofozva. A Modern Warfare 2 Campaign Remasteredöt viszont mindenkinek érdemes végigjátszani, aki egy hatásos, csavaros sztorit akar, pláne ha ebből annak idején valamikor kimaradt. A történet tényleg remek, és ha majd a trilógia záró akkordja is befut, akkor le is lehet darálni az egész háborús eposzt, ami ugyan részről részre veszít az erejéből, mégis egyedi és megismételhetetlen élményt jelent, amit minden FPS-t kedvelő játékosnak érdemes generációtól függetlenül elővennie.
