Sok szempontból minden idők egyik legkiemelkedőbb árkádjátéka a Burnout Paradise. Rettentő egyszerű, nagyon felhasználóbarát, óriási szabadságot ad, és rendkívül szórakoztató. Minél tovább játszottam, annál jobban fáj, hogy az Electronic Arts a Need for Speed sorozatot erőlteti, és tolja egyre mélyebbre a süllyesztőbe, a Criterionnak pedig olyan feladatokat ad, mint a Star Wars Battlefront II légi csatáinak és járművei viselkedésének megalkotása. Jegelni kéne az NfS-t, és visszahozni végre a Burnoutot, amiről ha már az elmúlt években szavak nem tudták meggyőzni a kiadót, remélhetőleg a Paradise újrakevert változatának eladásai meg fogják. 10 éve jelent meg az utolsó Burnout, az új kiadás pedig méltó módon állít ennek emléket.
Miénk a város
A tartalmat tekintve pontosan azt kapjuk, mint annak idején. Adott Paradise City, egy jelentős méretű metropolisz, amelynek minden kereszteződésében vár minket egy verseny. A feladat hol az, hogy A-ból B-be gyorsabban jussunk el, mint vetélytársaink, hol az, hogy adott mennyiségű riválist passzírozzunk a szalagkorlátnak, vagy épp elmeneküljünk azok elől, akik velünk tennék ugyanezt.
A csomag része az összes DLC (kivéve az, amelyik azonnal feloldja az összes járművet, de valljuk be, enélkül azért lehet élni), így az alapjáték autói mellett motorokat, játékautókat, rendőrkocsikat is hajthatunk, játszhatunk a helyi többjátékos mókát kínáló Party-módban, vagy átnézhetünk a Big Surf Islandre, amely egy különálló, extra zóna. Harminc órányi tartalom simán van a játékban, és még ha egy kicsit önismétlő is, kisebb adagokban fogyasztva tökéletes. Aki megunja a versenyzést, mehet korlátokat és hirdetőtáblákat törni, próbálgathatja az autókínálatból azokat, amelyeket addig még nem, vagy kereshet ugratókat.
Paradise City nem egy izgalmas helyszín, nem sok emlékezetes látnivalót kínál, de kielégítően változatos: a város szűk, kereszteződésekkel teli, forgalmas utcáitól elszakadva ellátogathatunk a hegyekbe, ahol aztán úgy száguldhatunk, ahogy nekünk jól esik. Az pedig maga a tökély, hogy ha egy kicsit félretesszük a kontrollert, a kamera lassan áthalad az utcák felett, miközben Bach, Mozart vagy Debussy szol. Remélem, fizetésemelést kapott, aki kitalálta, mert ennek köszönhetően úgy is lehet élvezni a játékot, hogy nem játszunk vele.
Érettebb Paradicsom
Mint minden valamire való remaster, a Burnout Paradise Remastered is átesett némi plasztikázáson. A korábbi PlayStation 4 és Xbox One konzolokon 1080p-ben és 60 fps-sel kifogástalanul fut, ami határozottan dob az élményen, PS4 Prón és One X-en pedig 4K-ban, ami viszont nem annyira ütközik ki. Egy 2008-as játéknak felhúzhatják a felbontását és a textúrarészletességét az egekig, de nem lesznek benne a korszerű címek effektjei, amelyektől leesne az állunk.
Kétségtelenül hiányzik belőle pár, az utóbbi évek nyílt világú autós játékaiban megtalálható elem, mint a GPS beállításának lehetősége, a teleportálás, és nem érződik igazán élőnek a város (ezen az égen átrepülő gépek, az út szélén álló emberek vagy hasonló csicsázások segíthettek volna). Nem lett sűrűbb a forgalom (ami mondjuk talán nem is baj, halálosan idegesítő lenne kétpercenként belerongyolni egy civilbe), nincsenek új tartalmak, de nehéz ezt problémaként felhozni, amikor megnézzük, hogy a csomag mennyi mindent ad. Azoknak, akik az eredetivel rendelkeznek, csak akkor érdemes megvenniük, ha eladták régi gépüket, bár a visszafelé kompatibilitás miatt Xbox One-on még azoknak sem feltétlenül. A játék jobb lett, de nem annyival, hogy megérje nekik újra fizetni érte.
