Előttem egy játék, amelynek dobozán sisakos, terepruhás pasas üvöltözik pisztolyát markolászva, miközben fáradtnak tűnő haverját rángatja, s a háttérben egy másik hasonlóan öltözködő fazon éppen egy rakétavetővel szórakozik. Igen, kétség sem fér hozzá, hogy ismét egy második világháborús témát feldolgozó programmal lett gazdagabb az ipar, de hiba volna ilyen pesszimistán hozzáállni e műhöz, hiszen a címen feltüntetett Brothers in Arms talán ismerősen csenghet egyesek számára. És ha már cseng, akkor nem is fülsiketítően, hanem kellemesen, hisz a sorozat egyike azon kevés világháborús címeknek, amelyek kiemelkednek a silány próbálkozások közül. A Hell's Highway alcímre hallgató harmadik epizód hívó szava hozzánk is eljutott, így ismét magunkra rántottuk egyenruhánkat és sisakunkat.
Villám! Mennydörgés!
A sorozat korábbi felvonásaiból ismert Matt Baker törzsőrmester ismét feltűnik, és a Road to Hill 30-hez hasonlóan itt is az ő bőre alól vezényelhetjük csapatunkat, ezúttal a Market Garden hadművelet eseményein keresztül. Akik játszottak az előző két epizóddal, azok majd rengeteg utalást vesznek észre a Hell's Highway-ben, hisz Baker őrmester visszaemlékezései során barátok és elhunyt bajtársak is feltűnnek, akik a korábbi történetekben is komoly szerepet kaptak. Maga a hadművelet története nem tölt be olyan fontos szerepet, mint más játékokban, inkább csak zajlanak az események, küldetésről küldetésre próbálja kis csapatunk túlélni a háború borzalmait. Az igazi történeti szál valójában Baker őrmesterben zajlik le, az ő lelki világának hullámvölgyei adják a Brothers in Arms fő mondanivalóját. Nem láttam még korábban olyan második világháborús játékot, ami ennyire részletesen tárgyalná a katonák morális és érzelmi megpróbáltatásait, ez dicsérendő. Azonban ennek ellenére, sajnos néha a Gearboxosok túllőttek a célon, így helyenként komolytalanná válnak Matt Baker lelki gondjai, és inkább egy rossz emós együttes videoklipjében érezzük magunkat, mintsem egy háborús játékban. Azonban bármennyire is frusztrálhat egyes pillanatokban a bánat, amely az elesett bajtársak miatt kísérti főszereplőnket, azért mi mégis valamilyen oknál fogva szurkolunk neki, hogy sikerüljön végre kiutat találni a borzalmakból (remélem sikerül, már úgy izgulok - ender). Szerencsénkre a Brothers in Arms: Hell's Highway ezen része csupán a körítés, így bárki, aki esetleg angst-allergiától szenved, nyugodtan átugorhatja a render átvezetőket, és egyéb mesélni szándékozó elemeket, hisz a játék gerincében bizony egy taktikai shooter található, így mi is inkább erre fektetnénk hangsúlyt.
Egyedül nem megy
Aki esetleg most próbálkozna először a Brothers in Arms-zal, az jobb, ha már most előre tudja, hogy John Rambo utánzása olyan végzetes tüneteket eredményezhet, mint a Game Over képernyő. Csak néhányszor alakíthatunk egyszemélyes hadsereget, és az ellenfélként szereplő német katonák sem azok a puhány fickók, mint akiket egyes hollywood-i háborús filmekben láthatunk, így aki nem tud csapatban gondolkodni, az jobb, ha már most elfelejti a Hell's Highway-t. Taktikai shooterként a játék egyik legfontosabb részét képezi osztagunk megfelelő ismerete és irányítgatása. Küldetéseink során elengedhetetlen lesz a gyors felismerés, hogy mikor és hova küldhetjük katonáinkat a sikeres túlélés érdekében. Legyen szó házak bekerítéséről, ellenfeleink kifüstöléséről, vagy saját fedezékünk védelméről, mindig szem előtt kell tartanunk, hogy kik is vannak a tarsolyunkban (ha a tarsolyunkban van, akkor tippre felfújható gumikatona lehet, max - ender), és mikor is érdemes bevetni őket. Ehhez segítségünkre lesz a játékban az a rendszer, amely automatikusan csoportokra osztja egységeinket aszerint, hogy mihez is értenek a legjobban. Ha egy támadó szellemű csapatot küldenénk be az ellenséges katonák által birtokolt épületbe, miközben egy másik mesterlövész különítménnyel figyeltetnénk az ablakokat, semmi gond, csupán pár gombnyomás, és indulhat az akció. Kedvünkre osztogathatjuk parancsainkat, így egyes esetekben nekünk még ravaszhoz sem kell érnünk (én sem szeretek ravaszhoz érni, mert gyakran veszettségben szenvednek - ender). Nekem különösképpen az a momentuma tetszett a játéknak, amikor Bakerként egy malom tetejére mászva belátást nyertem a teljes harcmezőre (Bakerként mondjuk malom tetejére mászni, úgymond stílszerű, bár nyilván a miller lenne a legjobb - ender), és a célkereszt segítségével utasítottam egységeimet a németek ellen, mindezt úgy, hogy egyetlen lövést sem kellett leadnom. Na jó, aztán azok a fránya fritzek mégis észrevettek a végén, így nekem is ki kellett osztanom pár fejlövést, de tény és való, hogy a csatát az általam dirigált bajtársak vitték sikerre.
Néha mégis magányos farkas
Annak ellenére, hogy alapvetően az egész játék a csapatunk irányítására van kiélezve, mégis vannak pillanatok, amikor valamilyen előre megírt oknál fogva magukra kell hagynunk társainkat, és egyedül kell nekivágnunk az ütközetek egyes fejezeteinek. Ez egészséges is volna, hisz jólesik az olyan változatosság, amikor már nincs mese, nekünk is el kell lőnünk valamennyit a tárból, de kissé furcsán néz ki, ha sokadszorra kell magányos hőst faragnunk magunkból. Ilyen szituációból nincs rengeteg, de azért egy árnyalattal több, mint kellene, hisz akarva-akaratlanul is felmerül bennünk a kérdés, hogy mégis hol vannak a „testvérek", vagy az netalántán csak egy elírás volt a címben? A történetben végig fontos szerepet töltenek be az osztag tagjai, aztán egyszer csak hirtelen hopp, hátrahagyjuk őket, majd egymagunk zúzzuk le a nácikat. Olyan ez, mintha a sós csipszes zacsiból néha egy-egy chilis burgonyaszirom akadna a kezedbe. Finom a sós, és a chilis is, de a borítón mégis az áll, hogy sós. Így hát bármennyire is izgalmas néha egyedül végigverekednünk magunkat a frontvonalon, azért keserű íz marad a szánkban, hisz folyton az orrunk alá dörgöli a gép, hogy egyedül bizony nem megy. Ilyenkor mintha a gép is visszavenne a tudásából, és lebutítva állna ki ellenünk. Bezzeg, amikor csapatunk teljes létszámban vonul ki ellene, akkor tudja ám mutogatni oroszlánkörmét! Sunyi módon lövöldöz fedezékéből, és jelez társainak, ha baj van, emellett meglehetősen pontosan céloz. Persze azért nem sikerült teljesen tökéletesre a mesterséges intelligencia, osztagunk tagjai és ellenfeleink is bizony itt-ott óvodás módjára viselkednek. Egységeink néha félreértelmezik parancsainkat, és ahelyett, hogy a kiválasztott kerítést fedezéknek használnák, ők nagyszerű mozdulattal átugorják azt, majd a golyózáporban nyugodtan álldogálva várják további utasításainkat. Német oldalon pedig a szokásos hibaklisék fordulnak elő, azaz van, hogy egy gránát beazonosítása bizony nagy gondot okoz kedves barátainknak, így vígan álldogálnak tovább a robbanószerkezet mellett, mit sem sejtve a közeledő végzetről, de néha még ránk is fittyet hánynak, így könnyű prédává válva számunkra.
A kerítés már nem a barátod
Mivel az ellenséges golyózáporok viszonylag könnyedén kiiktathatnak bennünket, a nyílt terepen történő fejetlen rohangálás szinte senkinek sem ajánlott. Ezért is fontos, hogy minél több időt töltsünk el fedezékünk mögött, ahonnan felbukkanva egy-egy lövéssel likvidálhatjuk rosszakaróinkat, vagy néhány jó utasítással akár bajtársaink is megtisztíthatják előttünk az utat. A könnyebb átláthatóság érdekében, amikor fedezékbe vonulunk, az FPS nézet TPS nézetre vált, így egyszerűbben dönthetünk, hogy hova is küldjük egységeinket, illetve hogy mikor is nézhetünk ki, esetleg adhatunk le egy lövést. Fedezékünk elhagyásakor persze automatikusan visszakapjuk az elsőszemélyes nézetünket. Ügyelnünk kell azonban arra, hogy mi mögött is húzzuk meg magunkat. Egyes fedezékek könnyedén szétzúzódhatnak az ellenséges tűz hatására, így egy frissen festett kerítés sem biztosíthat nyugalmat tartósan. Szerencsénkre ugyanezt ellenfeleinkkel szemben is kihasználhatjuk, hisz ha éppen ők bujkálnak egy felborított asztal mögött, akkor könnyedén előcsalogathatjuk őket onnan egy pár lövéssel. Az ilyen törékeny fedezékeknek hála izgalmasabbá váltak a taktikai manőverek, mint a korábbi Brothers in Arms játékokban, hiszen gyakran kell gyorsan reagálnunk, osztagunk tagjaira jobban oda kell ügyelnünk. Persze azért idegeinket is próbára teszi, amikor anyuka módjára kell pátyolgatni őket, ha esetleg nem veszik észre, hogy a biztonságot nyújtó faládák hirtelen forgáccsá váltak mellettük.
Mint a moziban
Baker őrmester lelki világának bemutatásával, és a render átvezetőkkel egy különleges, filmszerű élményt sikerült elénk tárniuk a Gearboxos fejlesztőknek. Eddig leginkább csak a nagy vásznon találkozhattunk ilyen morális kérdésekkel, és a játék grafikai motorjával készült render animációk alatt is akarva-akaratlanul Ryan közlegényt kezdtük el keresni a háttérben. A látvány ennek megfelelően lehetett volna elsőrangú, azonban egy-két esetben sajnos apróbb bakik szúrják a Crysishoz szokott szemünket. Minden szépen és aprólékosan ki lett dolgozva, de amikor az ember a mezőn olyan 2D-s virágokat lát, mint egy évekkel ezelőtti Unreal Tournamentben, kissé értetlenül nézünk. Szerencsére ezek fölött azért el tudunk siklani, hisz emellett azért vannak éles és részletes textúrák, no és hangulatos bullet-time elhalálozások, amelyeket ha maximálisan ki szeretnénk élvezni, akkor jobb, ha a legfrissebb dual-core procival szereljük fel gépezetünket, ugyanis a játék előszeretettel lakmározik gépünk teljesítményéből. Azonban ha van egy stabil szekerünk, nem lesz gond a látvánnyal, a közepes beállítások is kellemes élményt nyújtanak. Azok a bizonyos belassított elhalálozások egyébként nemcsak azért olyan látványosak ám, mert emlékeztetnek Mátrix rajongó mivoltomra, hanem mert az ellenfelek képesek darabokra szakadni. Egy fejlövés nem ám lyukat hagy a kedves delikvens homlokán, hanem szó szerint ki is szakít belőle egy darabot, ami elég kegyetlenül néz ki, de valahogy valóságosnak hat. Bajtársaink külön személyiséget és arcot kaptak, és a németek között is csak ritkán bukkan fel ugyanaz az arc, akit percekkel korábban egy repeszgránát szakított szét. Mindevvel sikerült elérniük a fejlesztőknek, hogy jobban megbecsültem karaktereimet, és nem Tucat Józsiként kezeltem őket, mondván, hogy úgyis lesz a táborban még belőlük, ha esetleg bedobnám valamelyiket a darálóba.
Közelebb Berlinhez
A Brothers in Arms sorozat ismét egy remek játékkal színesítette az amúgy túltelített második világháborús felhozatalt, bár sajnos a sok apró hiba miatt mégsem lett nagyszerű. A játék alapját képező csapatterelgetős-taktikázós rész nagyszerűre sikeredett, amelynek köszönhetően ideálisan sikerült vegyíteni az akciót a stratégiával. Az elpusztítható fedezékek számunkra, és az ellenfél számára is okozhatnak paprikás pillanatokat. A filmszerű körítés pedig egyeseket a monitor elé fog szegezni, azonban akadnak majd olyanok is, akik nem tudják tolerálni Baker őrmester szomorú kutyus szemeit, és inkább mellőzik a történeti szálakat. A mesterséges intelligenciára azért még szánhattak volna egy kicsivel több időt, de összességében azért korrektnek mondható, akárcsak a grafika, amely itt-ott elavult, azonban eltekintve az ilyen elemektől, alapvetően kellemes képi világot tár elénk a monitorra. A Hell's Highway remek kis játék, amely a korábbi epizódok minőségét szállítja. Nem egy hatalmas előrelépés az elődökhöz képest, inkább csak azok korszerűbb tálalása. Akik esetleg még nem unnák a második világháborús játékokat, de félnek leemelni a polcról egy silány feldolgozást, azok bátran adjanak egy esélyt a Brothers in Arms: Hell's Highway-nek. A szingli kampány kellően hosszú és szórakoztató, tartós kikapcsolódást nyújt a történelmi esemény szerelmeseinek, és bár egy többjátékos mód is helyet kapott a játékban, sajnos különösebben nem említésre méltó, ugyanis csak a szokásos alap módok és funkciók találhatóak meg benne, így sokáig úgysem köt le. Azonban törzsőrmesterként szolgálni és utasítani bajtársainkat, ügyelve épségükre és a küldetés sikerére is egy időben, továbbra is nagyobb kihívás, mint bármely egyszemélyes Rambo kampány.
