Az ész áldás, de átok is egyben. Az ember az egyetlen élőlény, akinek saját létezése megoldandó és egyben kikerülhetetlen problémát jelent. – Bátorkodtam bevezetőmben a vitatott német gondolkodó, Friedrich Nietzsche mindig aktuális szavaival élni, akinek helytálló állítása jól tükrözi, hogy a föld népe hosszú ideje hadilábon áll a miértekkel kapcsolatban, és a válaszok fellelését intellektusa gyakorta hátráltatja – időnként kibogozásra váró bonyodalmakat is okoz.
Hét ínséges esztendő
A sorozattá duzzadt Broken Sword ’96-ban kiadott első részét ujjongva fogadta az akkoriban hasonló kalandjátékokon nevelkedő publikum. Annak ellenére, hogy remek történetek köré építették az egymást követő point’n’click típusú mókákat, a készítőknek ezután már nem sikerült felülmúlnia vagy csupán fenntartania azt az élményt, amit a merénylős-bohócos sztorival megteremtettek (na jó, talán a The Smoking Mirrornál megcsillant valami). A franchise ereje így egyetlen alkotásban rejlett, amit a fejlesztők minden igyekezetükkel és reformkísérletükkel csak egyre jobban a földbe egyengettek. Az első ilyen próbálkozásuk az volt, amikor a rajzos megjelenítésről 3D-grafikára váltottak. Elég sok játékos fogadta tárt karokkal, pozitívan ezt a friss szemléletmódot, amit aztán két epizódon keresztül erőltettek, míg végül már kevésnek bizonyult, mint harmatos fűben a gyíkpisi.
Az utolsó projektjük után eltelt hét év, így elég idejük volt arra, hogy rájöjjenek: lapátot kell ragadniuk, és muszáj felásniuk a kertet egészen az alapokig a klasszikus játékmenethez. Magocskáját a Revolution Software szerette volna maga gondozni a saját elképzelései szerint, ezért támogatásra volt szüksége. Összedobott hát egy szuper bemutatkozó anyagot, amivel kivételesen eredményes Kickstarter kampányt csinált végig. A rajongók akkora bizalmat szavaztak a csapatnak, hogy a tervbe vett összeg dupláját gyűjtötték össze kedvencük folytatásának megvalósulására. A fejlesztők fogták hát új ötleteiket, és elültették a régi termőtalajba, aztán locsolgatták, gyomlálgatták, míg nem virága – immáron szabadon, anélkül, hogy a kiadó karóhoz kötözte volna – ugyanolyan pompában szökkent szárba és bontott szirmot, mint zsenge elődje. No de az illata… Arról majd inkább később.
A kibogozásra váró bonyodalom
Párizsban minden olyan derűsen napsugaras, a levegőt pedig átjárja a l'amour és a szenvedély. Tavasszal az újraéledő természet tovább élénkíti a táj romantikáját. A történet ebben az inspiráló környezetben kézen fog minket, és elvisz egy művészi tárlatra, ahol éppen szakértő szemek egy-egy pohárka bor mellett ütköztetik érveiket neves vagy kevésbé neves festők munkáival kapcsolatban. Ekkor egy motoros pizzafutár robog be a terembe, bumm, lelövi a galéria tulaját, leemeli az egyik képet a falról, és a hóna alá csapva elszelel vele. A hirtelen történések után csak a vértől áztatott padló és néhány riadt szemtanú marad a helyszínen, köztük az éles meglátásairól ismert George Stobbart és a riporter, Nico Collard. Természetesen most sem bírnak magukkal, és muszáj feltárniuk az események mögött megbúvó sötét titkokat, felkutatniuk a tetteseket, és kideríteni azok indítékait. Mert ugye a francia bricseszes, békazabáló rendőrök…
A játék középpontjában az elrabolt alkotás áll, amely a La Maledicció beszélő névre hallgat. Nem árulok el sokat azzal, hogy a festményt erőteljes gnosztikus hatás érte, emiatt örvendhet ekkora érdeklődésnek és egyben osztja meg közönségét. A kiállítás egyik résztvevője, a domonkos szerzetesrend tagja, Simon atya egyenesen az ördög műveként aposztrofálja, birtoklóját pedig a halál fiaként. Mindezek fényében nem kérdéses, hogy a mázolmány eltűnése mögött ismét vallási misztikum áll. De mivel is szembesültem, míg a két főhőssel próbáltam a rejtélyes nyomokat felderíteni? Majd segít e mesét rejtő szivárványszín ejtőernyő.
Amorphophallus konjac
A készítők már rögtön az első párizsi jelenetekkel hatalmas adag tündérport szórtak az arcomba, amitől eleinte végtelenül elfogulttá váltam – remélem, hogy ezt legalább az megérti, aki játszott az első résszel –, ugyanis vizuálisan teljes mértékben sikerült elérniük nálam a nosztalgiahatást. Hatalmas piros pontot érdemelnek tehát a kézzel rajzolt megjelenítésért, ami kellemes összhangban van az átkötővideókkal is. A szereplőket 3D-modellezéssel keltették életre, és úgy renderelték át őket 2D-re, így megkönnyítve saját munkájukat és modernebbé téve a látványvilágot (néha úgy mozognak, mint Dorothy bádogembere, de ez nem zavaró).
A karakterek már külsőre is önmaguk iróniái, sztereotipikus ábrázolásukat pedig csak fokozza stílusuk és beszédük, ami a szuper szinkron érdeme. Ehhez hozzátartozik a helyenként aranyos, néhol pedig hamisítatlanul csípős humor is, ami az elődök sajátosságává vált. Ez így együtt mind tökéletes harmóniában van, de még csak a virág szirmáig jutottunk el. Milyen az illata?
Nem az igazi. Amikor a kezdeti eufória elillan, az ember elkezd valami kellemetlen szagot érezni. Sokáig gondolkodtam (legalább ebben kihívást jelentett), mire sikerült rájönnöm, hogy mi ennek az oka: a pofonegyszerű, lineáris játékmenet. Ez márpedig a Broken Sword cím égisze alatt megengedhetetlen. Mindvégig annak látszatát keltik, hogy a kaland kellően szövevényes, és elegendő feladvánnyal rendelkezik, majd azzal kell szembesülünk, hogy nem hagytak elég teret sem a gondolkodásra, sem arra, hogy magunk tereljük medrükbe az eseményeket. Például nem hagyhatunk el egy helyszínt addig, amíg nem sikerült felcsipegetnünk minden kis morzsát a nyomozáshoz. Ha pedig végeztünk, akkor a térképen csak oda utazhatunk, ahol éppen dolgunk van, és amerre továbberedhet a történet cselekményszála – a többi opció ilyenkor nem elérhető.
A Broken Sword sava-borsát számomra épp az jelentette, hogy sokszor akár órákig szenvedtem azon, mi a következő lépés, mit felejtettem ki, melyik két tárgyat nem kombináltam egymással, kivel nem beszélgettem eleget, melyik színteret kéne tüzetesebben megvizsgálnom. A megoldást pedig néha olyan szimpla dolgok rejtették, mint az, hogy az egérrel kétszer kell kattintani. Az efféle heurékapillanatok nekem hiányoztak a játékból, így az egész összképet látva az egyik szemem sír, a másik üveg.
Segíts rajtunk, égből pottyant ejtőernyő!
Kifogásaimtól függetlenül merem ajánlani az alkotást azoknak, akik szívesen landolnának ismét a régi vágású kalandjátékok mezején, hogy harcolhassanak az igazságért egy olyan fiatalemberrel, aki a krízishelyzetekben szívesebben használja az eszét az ökle helyett, és mindezt lehengerlő stílusban teszi – ráadásul egy olyan hölggyel karöltve, aki nemcsak dekoratív, de megnyerő személyiségével képes bárkit szóra bírni. A műfaj újdonsült kipróbálóinak pedig csak szimplán jó szórakozást kívánok – cirka öt-hat órás remek elfoglaltságra számítsanak. És ne feledjük: a fejlesztőgárda még lóg nekünk egy epizóddal. Üzenem is nekik, hogy több akciót, még több interakciót!
