Az egész azzal kezdődött, hogy beleszerettem Eszterbe. Elsőre nem egészen tudtam, hogy mit kezdjek vele, de ahogy jobban megismertem, rájöttem, hogy csodálatos értékekkel rendelkezik.
A kinézete, a viselkedése, az, ahogyan magához láncol, az egyedi látásmódja, az elhatalmasodó magányosság érzete, valamint a saját története alapján csak azt tudom mondani, amit Topper Harley a Nagy Durranásban, vagyis "beléd estem, mint egy vak tetőfedő".
Később ez a szerelem egy kicsit alábbhagyott, de egy-két hónappal ezelőtt ismét fellángolt, amikor elkezdtem a zenéit hallgatni. Akinek eddig sem esett le, annak most elárulom, hogy a Dear Esther című játékról van szó, mely felé nemrég újra fellángolt az érzés, és ismét végigbaktattam a kihalt szigeten, megélve a főszereplő zavart elmeállapotát, végigjárva a lenyűgöző helyszíneket és újfent vastagon gondolkodva azon, hogy mi is lehet a forgatókönyv. Most is, mint ahogyan legelőször, hatalmas élmény volt végigvinni a játékot, mely az elmúlt időszak egyik legzseniálisabb alkotása és elkezdett erősödni a szokásos érzés, hogy írni kellene valamit, ami erről szól, így hát nem is haboztam.
A hét elején egy szép napsütéses délelőttön volt egy kis időm a villamosra várva, ezért felhívtam HP-t, akiről úgy hallottam, hogy legyőzte a rettenetes kórt, az influenzát, és elregéltem, hogy mi jár a fejemben. Ahogyan az lenni szokott, gyorsan továbbgondolta az egészet és arra a következtetésre jutottunk, hogy a Dear Esther kiválóan illeszkedik abba a témába, hogy vajon lehet-e újat mutatni PC-n, illetve vannak-e olyan ötletek ezen a platformon, melyek továbbra is versenyképessé tehetik a hamarosan érkező új generációs konzolokkal szemben.
Álszent dolog lenne részünkről, ha azt állítanánk, hogy néha nem mondunk mi magunk is olyat, hogy kicsit mintha kifogyott volna a szufla a fejlesztőkből, és időnként a bárányfelhők pettyezte kék égre bámulva a Baldur's Gate, a Mafia, vagy éppen a Dune, a Thief és a Myth egyes jeleneit látjuk kirajzolódni a habos fellegekből. Aztán hirtelen a semmiből előbukkan egy Minecraft, egy Dear Esther, vagy egy Hotline Miami és magunkban a saját felmenőinket szidjuk, amiért majdnem elhittük, hogy szeretett PC-nken már mindent láttunk. Pontosan ez az, amiért mondhatjuk, hogy bármit tudjanak is a legújabb konzolok, a PC-n valahogy mégis megmarad az élet, hiszen ha csak az előbb bőven méltatott Dear Esthert vesszük első példaként, akkor azt találjuk, hogy egy olyan játékot vittek sikerre az indie fejlesztők, melyben gyakorlatilag egyetlen feladatunk a W gomb folyamatos nyomva tartása, miközben az egérrel bámészkodhatunk. Merte-e volna valaki az elmúlt évek húzócímei után azt mondani, hogy úgy is lehet érvényesülni, ha semmiféle interakciónk nincs a környezetünkkel? Gondolta volna-e bárki, hogy sikeres lehet egy olyan cím, amiben nem kell tüzelni, tárazni, fegyvereket váltani, tárgyakat felvenni, eldobni, ajtókat nyitni és zárni, emberekkel beszélgetni, padlógázzal száguldani, vagy csak céltalanul szellentgetni, mint a Fable 3 esetében? Tény, hogy a játék erősen megosztó, hiszen sokan vannak, akik szerint annyit sem ér, mint a magyar gengsztersorozat, a Bűnök és Szerelmek szereplőinek színészi játéka. Ettől függetlenül Eszter olyan profin viselkedett, hogy azt egy amszterdami örömlány is megirigyelné, vagyis már a megjelenést követő hetedik órában profitot termelt.
Vagy nézzünk egy másik olyan játékot, melyet a screenshotok alapján a legtöbben lehúznának a budin, holott legalább annyira egyedi és ütős, mint Eszter barátnőnk. Ez pedig nem más, mint a Miaimi Hotline, mely azokba az időkbe repít vissza, amikor a grafikából még inkább csak sejtettük, hogy mit látunk, semmint leesett tőle az állunk. Ez a játék úgy láncol magához, hogy szinte észre sem vesszük, és a pixeles kép mögött észrevesszük a profizmust, elkezdjük tisztelni azokat az embereket, akik mertek egy merészet gondolni és olyan játékot készíteni, melyet a hangulat és a zene visz el a hátán a manapság szokásos grafikai megoldások helyett.
Ez a játék messze nem arról szól, amiről egy mai modern gamma, ráadásul bitang nehéz, hiszen vannak olyan pályák, melyeket a teszt alatt jómagam is 40-50x kezdtem újra, mire végre sikerült mindenkit véres masszává lőni. De az egyediség, az egyedi gondolat és az a szükséges plusz bőven megvan benne, ami ahhoz szükséges, hogy a monitor elő láncolja a játékost.
A korrektség jegyében említsünk meg egy olyan címet is, ami nem csak PC-s, így tehát nézzük a The Walking Dead játékot, mely tulajdonképpen epizódokra szabdalva jutott el a játékoshoz, aki tűkön ülve várta a folytatásokat. A morális döntésekre is alapozó játékmenet rengeteg játékosnak bejött, tehát egyértelmű, hogy nem csak a megyünk-lövünk eljárás működik. Nem véletlen, hogy a Sony is az epizodikus játékokban látja a jövőt.
Tudjuk, hogy konzolon is van innováció, azt is, hogy nagyon érdekes, és korábban talán nem látott koncepciók jönnek ki rájuk, de most nem ez a téma, hanem az, hogy a PC ellen huhogóknak vajon igazuk van-e, avagy sem? Szerencsére nyugodtan kijelenthetjük, hogy nincs, de ha esetleg néhány év múlva mégis eltűnne a PC-s játék, akkor úgyis azt mondom majd, hogy ezt a cikket valójában Hunter írta, miután feltörte az adminos hozzáférésemet. Szóval hiába az egy kaptafára készülő folytatások sikere és hiába hisszük néha még mi magunk is, hogy az új ötletek kiveszőben vannak, ez nagyon nem így van. Talán a jövő a történetmesélésé, a megfelelő mennyiséggel ellátott részekben adagolt izgalomé, és az olyan látásmód megvalósításáé, melyhez nem kell a legfrissebb űrtechnika. Elképzelhető, hogy a játékosoknak elkülönül egy olyan csoportja, aki a széles - és jelenleg célrétegnek tartott - alkalmi játékosok mellett nem csak a külsőségekre és a gyorsan sikert termelő játékokra bukik, hanem értékeli az esetlegesen teljesen más értékek mentén megvalósított fejlesztést úgy, hogy ezt a kiadók is észreveszik.
Ez lenne ám az igazi, ha maga a kiadó is be merné vállalni azt, hogy esetleg ha veszteséget is termel, de kiszolgálja a szűkebb rétegek igényeit úgy, hogy az így keletkezett mínuszt befoltozza a sikeres játékainak bevételéből. Nem mondom, hogy egy látványos, szép grafikájú játék nem jó, mert az baromság. Inkább azt mondom, hogy a PC-n sem halott dolog az újdonság, az innováció, ott is vannak olyan ötletek, melyek beválnak, és talán eljön az idő, amikor végre nem csak a legszükségesebb mértékben átalakított folytatásoké lesz a világ. Hiszen nem csak remény van, hanem konkrét példák is, és nem csak indie csapatoktól, hanem a legnagyobb címektől is és nem csak PC specifikusan. Elég, ha a Need for Speed: Shift, vagy a Shift 2 jut eszünkbe, hiszen bármennyire is fanyalognak az NFS fanatikusok, egészen új utakra terelte a sorozat megszokott játékmenetét, az pedig nem feltétlen a játék hibája, hogy ezt sokan nem értékelték. A PC egy remek platform és ha eltűnik, akkor az valószínűleg nem úgy fog történni, hogy mellette megmaradnak a fontosabb konzolok, hanem inkább olyanformán lehet elképzelni, hogy a felhőnek, vagy akárminek köszönhetően elmosódnak a platformok közti határvonalak és a funkciók sokszínűsége egyetlen géppé olvad (gondoljunk csak a Valve féle Steambox koncepciójára), de eltérő gyártóktól érkezik. Innentől vége lehet az exkluzivitásnak és a meglétét nem a játékos (vagy a játékos szüleinek) anyagi lehetőségei határoznak meg. Addig pedig legyünk nyugodtak és szeressük Eszter egyediségét, Tarantino vérgőzös játékbeli megfelelőjét, a The Walking Dead képregény interaktív és drámai világát, és a hasonlóan egyedi, igényes próbálkozásokat. Méghozzá PC-n, mert sokan leginkább azt szeretjük.
