Emlékeztek még kis hazánk kiváló stratégiai játékaira, mint a Rush for Berlin, a S.W.I.N.E., az Afrika Korps vs. Desert Rats vagy éppen a Codename: Panzers, amelyek a 2000-es években változtatták éjszakai baglyokká a műfajra fogékonyakat? Szeretünk erre az időszakra úgy gondolni, mint az RTS-ek aranykorára, főleg, hogy akkortájt mutatkozott be a legelső Company of Heroes és a Blitzkrieg is. Utóbbit a Nival Interactive, egy orosz játékipari veterán által alapított fejlesztőcsapat valósította meg, amely korábban olyan, fantasy témájú videojátékokkal tapogatta ki a zsáner ütőerét, mint a Rage of Mages és az Etherlords, hogy aztán 2003-ban a villámháborúval megemelje a stratégákká avanzsáló játékosok pulzusát. Egy folytatással és tizennégy évvel később eljött az idő, hogy a legmodernebb technológiákkal felvértezve repítsenek vissza minket a második világháború legforróbb ütközeteibe: ez lett a Blitzkrieg 3.
Aki A(rdenneke)-t mond, mondjon B(erlin)-t is
A legújabb rész nem kisebb feladatra vállalkozott, mint hogy átélhetővé teszi a második nagy világégés összes fontosabb csatáját. A kampányban a már megszokott három nagy fél (Szovjetunió, tengelyhatalmak, nyugati szövetségesek) oldalán tapasztalhatjuk meg a konfliktusokat saját tábornoki bőrünkön, miközben olyan híres parancsnokokat nevezhetünk ki erőink élére, mint Montgomery, Patton vagy éppen Rokosszovszkij. A stúdió gondosan ügyelt arra, hogy mindegyik ütközet eleget tegyen a történelmi hűség kívánalmainak, így a rendelkezésünkre álló egységek küllemükben, viselkedésükben és képességeikben is olyanok, mint a valóságban. A történelemkönyvek szerelmesei több mint száz, autentikus páncélozott járművet, negyven, különböző típusú gyalogsági osztagot és változatos védelmi eszközöket kapnak, amelyek ráadásul minden megnyert csatával egyre harcedzettebbekké válnak.
A fejlődési rendszer nem csupán az offenzíva eredményességére van jótékony hatással, már akkor profitálhatunk korábbi sikereinkből, amikor a missziók előtt össze kell állítanunk egy ütőképes alakulatot (noha a bevethető egységek száma limitált, és nem is vihetünk magunkkal mindig mindenkit). Hasonló megoldást alkalmazott a közelmúltban megjelent Steel Division: Normandy 44 is, ugyanakkor azzal ellentétben a Blitzkrieg 3-ban kevésbé érződik frusztrálónak a tervezési fázis, sokkal inkább szeretné megszólítani a mezei felhasználókat, mint a hardcore réteget. Még akkor is, ha taktikánk részeként számos intelligens módszerhez folyamodhatunk: lövészárkokat áshatunk, lőállásokat építhetünk ki, civil épületeket szállhatunk meg, tankelhárító bakákkal állhatunk lesben, és légi csapásokat, valamint figyelemelterelést rendelhetünk az adott területre.
Akármelyik "frakciót" is válasszuk, egy tennivalókkal rogyásig megpakolt, Európa-központú térkép várja, hogy előrébb mozdítsuk a történelem kerekét. A mellékküldetések teljesítésével különböző típusú és ritkaságú jutalmak (például egy páncélvadász vagy egy tarackágyú) ütik a markunkat minden alkalommal, a fősodor eseményeit kipipálva pedig a háború következő érája felé törtetünk olyan legendás összecsapásokon keresztül, mint a sztálingrádi csata, a normandiai partraszállás és az el-alameini ütközet. Egy szavunk sem lehet a szavatosságra, hiszen Lengyelország 1939-es megszállásától Berlin 1945-ös szovjet elfoglalásáig végig nyomon követhetjük az eseményeket. Az pedig nem pár órányi elfoglaltságot jelent.
Nem magányos farkasnak való vidék
Ha valaki már átrágta magát a hatvannál is több, meglehetősen változatos bevetésen, és egyre csekélyebb kihívást nyújt neki a hétköznapi és némileg butuska MI, akkor fejest ugorhat a multiplayerbe. A széria harmadik része a korábbiaknál jóval komolyabb szerepet szán a többszemélyes csatározásoknak, ennek keretében elsőként a Skirmish módban mérhetjük össze rátermettségünket a haverokkal és más stratégákkal (akár 3v3-ban is). Ha pedig még ennél is acélosabb megmérettetésre vágyunk, többfajta nehézségi fokozaton is meghúzogathatjuk a világ első, RTS-be épített neurális hálójának, avagy röviden Boris tábornoknak a bajszát, aki a lehető legméltóbb ellenfél. A legnagyobb móka meglepő módon mégsem ezekhez kapcsolódik, hanem az assaultküzdelmekhez. Kezdetben afféle lecsupaszított erődmenedzsmentet kapunk, amelyben az egységeinket és védelmi eszközeinket úgy kell beállítanunk a bázisunkon, hogy az kibírja más játékosok támadását. Természetesen mi magunk is nekilódulhatunk bevenni mások megerősített állásait, ekkor a védelem mielőbbi felszámolása a cél. Míg Borishoz egyértelműen ki kell csavarnunk magunkból taktikai kvalitásaink utolsó cseppjeit is, addig az assaultok általánosságban szórakoztatóbb módon vesznek rá minket az ostromra.
Amikor elhúzódik a villámháború
Talán lehetett volna az a cikk felütése, hogy a Blitzkrieg 3 egyáltalán nem azoknak való, akik a klasszikus, egységgyártásos stratégiákat kedvelik. Ezzel vélhetően megspórolhatott volna pár bekezdésnyi olvasást mindenki, aki ebbe a kategóriába tartozik, ugyanakkor szerettük volna rávezetni őket arra, hogy mégis érdemes odafigyelni a Nival produktumára. Jóllehet, a játék más irányba tereli a sorozatot, mint amit a 2005-ös előd idejében megtippeltünk volna, ám az újítások nagy része - dacára néhány szigorúbb kritikusi véleménynek - működik, továbbá azóta színesebbé vált a műfaj is, amelybe gond nélkül beleilleszkedik ez az elképzelés (ennek hozományaként készülhetett el a korábban emlegetett Steel Division is). Viszont a koncepció milyenségétől függetlenül van néhány komponens, amely még igényelte volna a csiszolást, urambocsá' a változtatást. A játékosok PC-je például kifejezetten hálás lett volna, ha az illetékesek jobban rágyúrnak az optimalizálásra, mert hardvertől és grafikai beállításoktól függetlenül a program képes akadozni, illetve profibb kamerakezelést is jócskán látott már a játékipar, beleértve az RTS-szekciót is.
Felhozhatnánk még hátrányként, hogy a térképek egy része ötlettelen, és pár ilyen leküzdése már-már előcsalogatja a monotonitást, de szerencsére szinte minden második egy gyöngyszem, amely messzire űzi az ismétlés mérgező démonját, és rádöbbent arra, hogy az új Blitzkrieg mind vizualitás, mind játékélmény szempontjából jól sikerült. Nem ér fel a korábbi részek szintjére, de szégyent sem hoz rájuk, inkább egyfajta modern tisztelgés előttük.
