Nem a Blasphemous az első olyan játék, amely a metroidvania stílust vegyíti a soulslike játékelemekkel, és biztosan nem is ez lesz az utolsó. Egy valamirevaló koktélhoz viszont nem mindig elegendő két kiváló alapanyagot összemixelni.
Az elegybe itt még került egy kupicányi felső polcos pixelart grafika (ami hatalmas szerencsénkre és a kor tendenciáival ellentétesen ezúttal nem csak alibimegoldást jelent) és a spanyol inkvizíció cseppet sem vidám hangulatát, illetve a középkori ikonográfiákat idéző "dark keresztény" vizualitás - már ha létezik egyáltalán ilyen fogalom.
Ormótlan csúcsos sisakot viselő hősünknek ebben az elborult világban kell bejárnia egy hatalmas, nem lineáris pályát, amelynek minden régiója vizualitásában és ellenféltípusaiban is merőben eltér a többitől. Természetesen minden régióhoz tartozik egy kellően embert próbáló boss is. Ezek a főellenfelek az alapvetően is bizarr látvány csúcspontjai, kreatív remekművek egytől egyig - bár szépet biztosan nem fogunk tőlük álmodni.
Ellenlábasainkkal szemben a hárítást, kitérést, folyamatosan fejleszthető kardunkat és persze a varázslatoknak megfelelő imákat használhatjuk, de utóbbival csínján kell bánni. Az imák elindítása ugyanis fájóan hosszú animációval jár (egyébként az összes harci animáció nagyon szép és folyamatos), ami alatt védtelenek vagyunk, és könnyen ez lehet a vesztünk. Az idegtépően ritkán felbukkanó mentési pontos pecsételik meg végleg a Blasphemous sorsát, gyakrabban érezzük repetitívnek, mint szórakoztatónak.
