Sokak szerint az utánzás a hízelgés legőszintébb formája - ennek fényében a Limbót, illetve az Inside-ot jegyző dán Playdead legnagyobb rajongói a román Sand Sailor Studiosnál ülhetnek. A játékot néhány éve, még early access szakaszában a Limbo 2D-n túl csupán mélységélességgel trükköző, fekete-fehér képi világa jellemezte, majd ahogy közeledett az Inside, úgy emelt át onnan is ezt-azt, lett lassan 2,5D, majd a színek is beúsztak… De tudjátok mit? Nem is baj. Két ilyen fantasztikus játékból ihletet meríteni nem szégyen, és a Black The Fall ugyan egy pillanatra sem tud, talán meg sem próbál kitörni az Inside árnyékából, amikor megcsillannak saját érdemei, azokra az ember felkapja a fejét. Sőt, ami nekünk, magyaroknak különösen egyedivé teszi: az Inside hasonló, de teljesen fiktív, arctalan (és épp emiatt univerzális) disztópiája helyett az 1989-ig tartó Ceaușescu-diktatúrát használja, vagy legalábbis annak egyfajta allegorikus tech noir alternatíváját, azt a sötét világot, amit mi, magyarok is jól ismerünk. Nemcsak azért, mert itt zajlott, a közvetlen szomszédságunkban, és nem is csak azért, mert számtalan ott élő magyart érintett, hanem mert közben azért nálunk sem volt nagyon más a világ.
A csöppet sem vidám barakk
Eleinte úgy tűnhet, ez kimerül a díszletekben, a képeken-képernyőkön fel-felbukkanó Ceaușescu-fejekben, kommunista jelképekben, de aztán menet közben, hol nyíltan, hol jól eldugva, rejtett helyszíneken fel-felbukkan a diktatúra számtalan arca, ami már nem éjszakai dokumentumfilm a tévében vagy egy fekete-fehér kép a törikönyvben, hanem személyes emlékek sora: a méltatlanul, csordaként kezelt embertömeg, a monoton, értelmetlen feladatokba kényszerítő üzem, a rendszer vélt vagy valós ellenségeire zúduló terror, a szolgalelkű kollaboránsok élveteg kegyetlenkedése. És mivel a többség nem szegült szembe a rémálommal, csak sodródott és megpróbált túlélni - nem lehet mindenki hős -, megjelennek az ő menekülési útvonalaik is: egyeseknek a tévé bámulása a szomszédokkal, másoknak elszánt alkoholizmus. Igazából mi sem vagyunk hősök, csupán a rendszer egy névtelen kis fogaskereke, egy gépész, akinek elege lett. Nekilódulunk, és irány a bármi más.
Törd a fejed, ne siránkozz!
A játék nagyobbik része klasszikus platformer, a szokásos futás-ugrás-mászás kombóval, de bizonyos pályarészenként kiegészül egy-egy helyi fejtörőhöz kapcsolódó extra funkcióval. Az egyetlen markáns játékmechanikai plusz egy lézermutató, amellyel gépeket kapcsolgathatunk, illetve a megfelelően kondicionált munkásoknak utasításokat adhatunk - egy rakás jópofa fejtörő lehetőségét nyitja meg. Keverednek tehát az ügyességet igénylő kihívások a logikai feladványokkal, illetve lopakodós részekkel, de őszintén szólva a játék egyiket sem viszi túlzásba. Na nem mintha nem lenne néhány figyelmet igénylő rész, de kétlem, hogy bárki elakadna benne. A játékélmény összességét tekintve pedig mintha a készítők szerint is a kalandozás, felfedezés, nézelődés lenne a legfontosabb.
A Sand Sailor Studio fiatal és kis cég, de érdemes lesz figyelni rájuk. Szerintem jól tették, hogy a témához hangulatát tekintve tökéletesen passzoló Inside-ot használták fogódzónak. Dicséretes az is, hogy rögtön első játékukkal nem csupán a szórakoztatás volt a céljuk, hanem valamiféle emlékművet is állítottak egy generációkat megnyomorító, alávaló rendszernek - de annak is, hogy lehetsz akár a legkisebb fogaskerék, akkor is szembeszállhatsz a gonosz gépezettel. Érdemes ezt észben tartani.
