Ha rosszindulatú lennék, azt mondanám, a THQ Nordic a játékipar ószerese. Látszólag válogatás nélkül vásárol fel kiadót, fejlesztőstúdiót, játékot, márkanevet, gyakorlatilag bármit, amire rá tudja tenni a kezét. Már hat évvel ezelőtti színre lépése - akkor még Nordic Games néven ismertük - is három akvizícióval vette kezdetét. A JoWooD, a DreamCatcher és a The Adventure Company bekebelezését követő időszakban pedig a DTP, a NovaLogic és mások portfóliója mellett egyértelműen a becsődölt THQ konca tekinthető a legnagyobb fogásnak. Az évek során több meghatározó magyar fejlesztés is a cég hálójában kötött ki, emiatt nem kizárható, hogy a jövőben újabb Imperium Galacticának, Codename: Panzersnek vagy Nexus: The Jupiter Incidentnek örülhetnek a rajongók. A kiadó ugyanis igyekszik az arra alkalmasnak ítélt franchise-okba új életet lehelni, s bár az nem világos, hogy a kiválasztás során milyen szempontok játszanak szerepet, ez alkalommal a cseh gyökerekkel rendelkező Black Mirror széria (nem összekeverendő az azonos című tévésorozattal) kapott lehetőséget a bizonyításra.
Sgathan Dubh
Az idei Gamescomon leleplezett Black Mirrort a kalandjátékok terén komoly rutinnal (The Book of Unwitten Tales I-II, The Raven: Legacy of a Master Thief) rendelkező fejlesztőcsapat készítette el nekünk, miután hosszasan töprengett azon, hogy az eredeti trilógiát folytassa, vagy inkább annak bizonyos elemeit megtartva új fejezetet nyisson a sorozat életében. Ennek megfelelően a címadó kastélyt - melynek neve skót geal nyelven oly lágyan gördül alá az ember ajkairól, ahogy a szél lebegteti meg a dudát fújó férfiak szoknyáját - a skót felföldre költöztették, a Gordon klánból pedig a rómaiakkal szembeszálló keltákat faragtak a korábbi normann és szász ivadékok helyett.
Az átalakítás azonban még nem ér véget ezen a ponton. Hogy egybefüggő, generációkon átívelő történetté lehessen összekapcsolni a majdani folytatásaival, a Black Mirror cselekménye 1926-ban veszi kezdetét. Az Indiában nevelkedett David Gordon apja váratlan halála miatt utazik Skóciába, hogy átvegye az őt megillető örökséget. Sosem látott rokonai (köztük a roppant ellenszenves Margaret nagyi) kevés hajlandóságot mutatnak arra, hogy maguk közé fogadják, néhányan még a legitimációját is megkérdőjelezik. Mindenesetre David hamar gyanút fog, és idővel egyre nyilvánvalóbbá válik számára, hogy nincs minden rendben Sgathan Dubh falai között. Persze ő nem lehetett tanúja a játék nyitójelenetének, különben azonnal lemondana minden előjogáról, és lóhalálában elpucolna a családi birtokról anélkül, hogy akár egyszer is hátranézne.
Marad hát, és nyomozni kezd, egyre mélyebbre ásva magát a Gordon família múltjába, és oly borzalmakat tár fel, amelyek minden jóindulatú embert szörnyülködésre késztetnek. Amikor pedig már látomások is gyötörni kezdik, egyre nehezebbé válik számára elválasztani a képzeletet a valóságtól, nem tudja kiben bízhat, és kitől kell tartania, ahogy azt sem, hogy tényleg érezhető valami ősi és megfoghatatlan gonosz jelenlét, vagy csupán kezdi elveszíteni az eszét.
Dialógusokból, fejtörők megoldása révén a tudomásunkra jutott információmorzsákból és interaktív látomásos jelenetekből állnak össze apránként a kirakós darabkái. Habár a végeredmény itt-ott emlékeztet az eredeti Black Mirror történetére, a KING Art íróinak műve is megáll a saját lábán. Persze nem bántam volna, ha több feladványt eszelnek ki, de a fejlesztők modernizációs törekvéseinek köszönhetően jóval kevesebbet kaptunk ezekből, mint hajdanán. És ez igaz a helyszínek, valamint a szereplők számára is, ergo a tizenkét órásra saccolt játékidő a valóságban inkább hat-hét, egy rutinos kalandjátékosnak pedig még ennyire sem lesz szüksége. Ugyanakkor a javára írható, hogy cselekménye kellően lebilincselő ahhoz, hogy a játék atmoszférájával kiegészülve már képes legyen megragadni a miliőt kedvelők figyelmét. Jómagam kedvemet leltem abban, hogy egyetlen gyertya lángjának fényénél barangoljak éjszakánként az ódon kastély folyosóin, egészen addig, míg bele nem futottam az első töltőképernyőbe, majd a másodikba, a harmadikba és így tovább.
Végzetes repedések
Egyszerűen képtelen vagyok elhinni, hogy a playtesztek folyamán senkinek sem szúrt szemet, hogy az állandó töltögetés megszakítja a flow-t, visszarángatja a játékost a valóságba, és a béka fenekéig rugdalja a játékélményt. Hasonlóan problémás, bár kevesebb jelentőséggel bír, hogy a szereplők szájának mozgása szinte sosincs összhangban az egyébként teljes átéléssel felolvasott szöveggel. A főszereplőt követő kamera mozgásával sincs minden rendben, hiába igazíthatunk rajta manuálisan.
Ahogy a Gamescomon részt vett kollégák is mesélték, egyetlen újságíró sem találkozott még a széria korábbi részeivel. Ennek tükrében nem meglepő, hogy fel tudta csigázni őket a KING Art előadása, ám abban, aki hozzám hasonlóan rongyosra játszotta a trilógiát, csupán egy technikai problémáktól hátráltatott, csiszolatlan, és nem kellő alapossággal átgondolt alkotás benyomását kelti a reboot, amelynek legfőbb erénye, hogy sikerült újrateremtenie az eredeti Black Mirror hangulatát.
Való igaz, hogy laikusok számára könnyebben befogadható egy régimódi kalandjátéknál, logikusan felépített fejtörői miatt pedig senki sem fogja a haját tépni, és még a játékideje is a manapság divatos trendekhez igazodik, mégsem vagyok meggyőződve arról, hogy jó ötlet volt a műfaj iránt elkötelezett játékostábor helyett egy másik, szélesebb réteget célba venni.
Kár a kihagyott ziccerért, mert volt benne potenciál, és amikor azzal szembesül az ember, hogy egy-egy akadályt többféleképpen is leküzdhet, elgondolkodik azon, hogy vajon miért csak pillanatnyi fellángolásokra futotta a fejlesztőktől ahelyett, hogy végig szívvel-lélekkel igyekeztek volna.
