Rendhagyó módon mesélném el nektek ismeretségünk történetét - az első randitól a szakítás keserű perceiig. A szükséges körök, tehát installálás, DirectX-telepítés stb. után nagy reményekkel vártam a „szerelem első látásra"-élményt, hiszen a lányka a jellege szerint a kedvenceim közé tartozik: point n' click kaland némi borzongással nyakon öntve. Bár a hölgy két nővérével nem találkoztam (nem játszottam az első két résszel), reméltem, hogy ez nem von majd le semmit az első találkozás nyújtotta élményből.
Tükröm, tükröm, mondd meg nékem...
A legelső benyomásom tényleg pozitív volt. A töltőképernyő alatt megszólaló muzsika remekül komponált, feszültségkeltő, komplex, ez pedig a játék zenéjének egészéről is elmondható: a helyszínekhez remekül passzolnak a hangulatos, a helyzetnek megfelelően feszült, ijesztő vagy epikus remekművek.
A menü után azonban a vágyam gyorsan lehorgadt; olyasmi volt a benyomásom, hogy a lány szép mosolya mögül sárga fogak bukkantak elő. Az intrónak jóindulattal is alig nevezhető felütés jó eséllyel indulhatott volna a „minden idők legrosszabb bevezetői" versenyen: a figurákéhoz képest egy kezdetleges próbababa mimikája Robert De Niróéval vetekszik, a részeg epilepsziás is kiszámíthatóbban mozog, mint ezek az arctalan, élettelen, karikírozott figurák a mosottas háttér előtt. 
Amikor is azt hinnénk, végre kezdődik a játék, az még kb. 10 percig önjáró marad, ugyanis ennyi ideig kell bámulnunk az in medias res induló történet előzményeit. A hátterek innentől szerencsére már szépek, stílusosak, aprólékosan megtervezték őket még a legjelentéktelenebb helyszíneken is, ám az animáció nem javul sokat az intró után, a mozgásfázisok átmenet nélkül követik egymást, a tárgyfelvételnek, interakcióknak nincs külön animációja. A szereplő szája csak ritkább esetekben mozog beszéd közben, pedig duma bizony igen sok van, ráadásul még a szinkronhangok is rosszak, szinte egy betegebb japán bábfilmével vetekednek. No de a tíz perc után átvettem az irányítást, és adtam még egy esélyt a választottamnak. És milyen jól tettem!
...van-e jobb kaland a vidéken
A játék hibáival ugyanis már ez alatt a 10 perc alatt megismerkedünk: vontatott tempó, pocsék szinkron, karakterek és animáció - ha valaki ennek ellenére nem pattan fel az asztaltól, a pozitív csalódások sorra követik egymást. A játék sztorija ugyanis kifejezetten érdekes, és ahogy haladunk előre, még a sorozattal csak ismerkedők fejében is összeáll a kép - sajnos ezt csak a kitartóbbak tapasztalhatják meg, mert bizony igencsak a sűrűjébe dobnak minket az elején, és sokáig csak a fejünket fogjuk vakarni, merthogy WTF. A fejtörők - és ez a játék egyik legnagyobb erénye - kellően nehezek, majdnem annyira, mint egy 15 évvel ezelőtti kalandjátékban, így végigjátszás nélkül a Telltale-remekekhez szokott játékosok bizony vért fognak izzadni egy-egy elvontabb logikai feladvány megfejtésekor. A zenének és a gótikus hangulatnak, a jól kidolgozott sztorinak köszönhetően (a hősünket elkapják a játék elején, valaki azonban leteszi értünk az óvadékot, így szabadlábon járhatunk utána a Gordon család sötét titkainak) igazi pszichothrillerben érezheti magát, aki potenciálisan őrült hősünk bőrébe bújik.
Sajnos a fent említetteken kívül a BM III-nak van még néhány gyenge pontja. Ilyen a linearitás, az, hogy hiába tehetjük láthatóvá az összes interaktív objektumot a képernyőn, ha ezek 75 százaléka egyszerű használati tárgy, amelyet hősünk sótlan kommentárokkal illet - csak a sok felesleges dialógus/komment miatt lett hosszabb a játékidő csekély hat óránál.
A BM III nem sokat változott elődeihez képest, de a sztori, a fejtörők, a zene és a hangulat éppoly erős maradt, mint a korábbiakban. Akik az első két részt szerették, nem fognak csalódni, de új rajongót se szerez majd sokat a BM3 - én részemről azért adok egy-egy esélyt a két nővérkének is.
