Valószínűleg nem terem minden sarkon olyan, piaci alapon működő médiavállalat, amely a profittermelés mellett deklaráltan arra törekszik, hogy pozitív változások sorát indítsa el társadalmunkban. Az amerikai E-Line Media történetesen épp ilyen, és mivel a cég a videojátékok médiumát választotta arra, hogy a reflektorfényt az általa fontosnak ítélt ügyekre irányítsa, valószínűleg több fiatal érdeklődését keltheti fel így, mintha tudományos folyóirat publikálására adta volna a fejét. Néhány éve ti is találkozhattatok eddigi legemlékezetesebb próbálkozásával; a Never Alone (Kisima Inŋitchuŋa) az alaszkai őslakos iñupiat népcsoport egyik szájhagyomány útján terjedő történetét dolgozta fel puzzle-platformer formájában. A távolról sem tökéletes, ám abszolút vállalható alkotás edukációs szerepét erősítendő a csapat számos mesemondóval és a nemzetségük körében a bölcsesség forrásának tekintett vénnel dolgozott együtt, minek eredményeként egy rövid szegmensekre szabdalt ismeretterjesztő filmet is mellékelt a játékhoz.
Jelen írás tárgya, a Beyond Blue kapcsán hasonló alapossággal jártak el a fejlesztők, ami a BBC-nek gyártott Blue Planet II dokumentum-filmsorozat alkotóival, az OceanX Mediával, valamint tengerbiológusokkal és más szakértőkkel való együttműködésben öltött testet. Ennélfogva ezúttal sem kell nélkülöznünk a különböző témákat érintő kisfilmeket, melyek megtekintése körülbelül félórát vesz igénybe. Összesen, ami elég kevés, mert miközben egy óceánnyi ismeretanyag várja, hogy közérthető és emészthető formában átadják a Föld jövőjét formáló újabb generációknak, csupán gyűszűnyit kapunk belőle. Ahelyett, hogy képletesen szólva teljesen elmerülnénk ebben a lenyűgöző világban, csupán a lábujjunkat dugjuk bele.
A tudomány nevében
A játék és a narratív keret fókuszában a cetfélék állnak, közülük is az ámbráscetek, melyek tanulmányozására tette fel életét történetünk főszereplője, Mirai. A tengerbiológus egy új típusú búvárruhát tesztel kollégáival az állatok követését elősegítő hidrofonrendszer, valamint noninvazív vizsgálati és azonosítási eljárások mellett a Csendes-óceánon, mégpedig egy nagyrészt élőben közvetített műsor keretében. A mai trendeknek megfelelően még kommenteket is beolvasnak, miközben Mirai egyik merülését hajtja végre a másik után.
Összesen nyolc alkalommal hagyja el az átmeneti otthonaként szolgáló tengeralattjárót, ahol visszanézheti a begyűjtött információt, meghallgathatja a neki hagyott üzeneteket és több mint egy tucatnyi zeneszámot, amelyeket sikerült úgy összeválogatni, hogy jól passzoljanak a Beyond Blue hangulatához. Ugyanitt beszélgetést kezdeményezhet kollégáival és a szárazföldön hagyott, magánéleti nehézségekkel küszködő húgával. Irina és André időnként vitába torkolló nézetkülönbségeitől, valamint Mirai és Ren kapcsolatától várnánk a drámát, de minden feszültség átmeneti, a gondok így vagy úgy, de végül maguktól megoldódnak. Semmi jelentősége nincs annak, hogy az esetenként felkínált válaszlehetőségek közül melyikre bökünk rá.
A nagy kékség
Voltaképp az atmoszférája a játék legfőbb erőssége, a felszínhez közelebbi lubickolások alkalmával a lehető legbarátságosabb arcát mutatja az óceán. Képes voltam céltalanul fel-alá úszkálni a korallzátony mentén, pusztán önmaga kedvéért élvezni a fény játékát, és riogatni a közeledtemre szétrebbenő halrajokat. Valósággal árad a Beyond Blue-ból a nyugalom, még a mélyebbre hatoló merülések, az örök sötétség birodalmában töltött percek során sem éreztem más egyebet, mint békét. Pedig odalent a tájékozódásban csupán a búvárruha fényforrásaira és néhány navigációs pontra támaszkodhattam, sőt olykor még az utóbbiakra sem.
Hozzá kell tennem persze, hogy ez nem az a játék, amelyben bármiféle fenyegetés leselkedne az emberre, emiatt lényegében a közelmúltban megjelent Maneater antitézise. Jóval fájóbb hiányosság viszont, hogy a fejlesztők néhány szkriptelt jelenetet leszámítva minimálisra korlátozták az interaktivitást Mirai és az élővilág között. Talán épp a már említett noninvazív vizsgálati módszerek hangsúlyozása végett tettek így, talán az erőforrások szűkössége miatt, de így épp azoktól a varázslatos pillanatoktól fosztották meg történetük hősnőjét és rajta keresztül a játékosokat, amelyek révén létrejöhetett volna egy erőteljesebb érzelmi kötődés.
Mert valóban egészen közel úszhatunk kardszárnyú delfinekhez, pörölyfejű cápákhoz, medúzákhoz és még számtalan más teremtményhez, de ezek nagy többsége az égadta világon semmi jelét nem adja, hogy érzékelné jelenlétünket. Nem lehet őket megsimogatni, nincs rá mód, hogy egy játékos palackorrú delfinbe kapaszkodva átérezzük azt a szédületes sebességet, amivel ez a kecses emlős szeli a hullámokat. (Legalább az irányítás patent, nagyon könnyű belerázódni, hogy aztán hol komótosan haladjunk, hol pedig tempósabban.)
Ehelyett szkennelünk távolról, szkennelünk közelről, nagy ritkán mintát veszünk, valamint a bójákon elhelyezett hidrofonnal keresgéljük az érdekesnek tűnő hangforrásokat. Nem nehéz belátni, hogy ez a néhány ismétlődő tevékenység inkább előbb fullad unalmas monotonitásba, mint utóbb, mégis rövidnek érződik és objektíven is kevés a két-három órás játékidő.
Cserébe az achievementek és trófeák gyűjtői könnyű zsákmányra lelnek a Beyond Blue képében, ugyanis a történet végeztével is sort keríthetnek a kimaradt szkennelések pótlására (ebben segít a térkép), így egy délután elég is arra, hogy mindent kifacsarjunk belőle. Ezzel együtt is úgy gondolom, hogy amennyiben érdekel az óceánok élővilága, és nem bánod, ha egy játék legfőbb erénye a belőle áradó végtelen nyugalom, akkor megérhet egy akciós próbamerülést.
