Ha azt mondom, Quentin Tarantino, biztosra veszem, hogy senki sem fog kiesni a padból, mondván, ki a fene lehet ő. Olyan filmeket tett le az asztalra, amiket évek múlva is emlegetni fognak, kinek melyik tetszik jobban: Kill Bill 1-2, Grindhouse, Alkonyattól pirkadatig (itt forgatókönyvíró volt ugyan, de a stílusa jellegzetes, viszont, megmondom őszintén, ez utóbbi nekem annyira nem jött be, pont a filmközepi stílusváltás miatt), illetve a Ponyvaregény – a legismertebbek. Ezek sorába lép be most a Becstelen brigantyk, és bizton mondhatom, senki sem fogja megbánni, ha megnézi a moziban ezen filmet.
Az alaptörténet egész egyszerű: a második világháború legközepében járunk, amikor is minden szövetségest az foglal el leginkább, miszerint meg kell ölni Hitlert. Tarantino filmje nem megtörtént esetet dolgoz fel, tehát nem léteztek ilyen könyörtelen nácigyilkosok, mint a címszereplők, mégis, az alapszituáció teljesen hihető.
Két szálon fut a sztori, az első fejezetben megismerkedünk Shosannával, aki zsidó, a családját egy francia földműves rejtegeti, akiből azonban egy SS-tiszt (akinek később nagy szerepe lesz) kiszedi, hogy a háza alá bújtatta a zsidókat, s az SS-esek géppuskákkal szétlövik a padlót. A családból egyedül Shosanna éli túl a mészárlást, s ő ádáz bosszút fogad a németek ellen.
A következő fejezetben a Becstelen brigantyk lépnek színre, akik kiköpött amerikai redneckek, Brad Pitt, azaz Aldo Raine hadnagy vezetésével. Arra esküdnek fel, hogy annyi nácit ölnek meg, amennyit csak bírnak – a hírnevük hamar elterjed a németek között, hamar félni kezdik őket, nem is csoda: könyörtelenségüket Tarantino úgy mutatja be, ahogy egy háborúban valóban megtörténhet, csak semmi finomkodás (amit a rendezőtől már megszokhattunk).
A film egyértelmű főgonosza nem Hitler, hanem Hans Landa ezredes (Christoph Waltz), aki ráadásul olyan szinten lejátszik mindenkit a vászonról, hogy az egyenesen elképesztő. Minden jelenet, amiben szerepel, egyszerre gyomorszorító (hiszen izgul az ember, hogy vajon rájön-e arra, amire nem kéne neki rájönnie) és vicces, hiszen olyan stílusa van, ami utánozhatatlan.
Brad Pittnek is remek jelenetei vannak, ezektől lesz a film egyszerre vicces és borzongató – megmondom őszintén, a film naturalizmusa számomra sokszor taszító volt, pedig láttam már Tarantinótól ilyesmiket, most valahogy mégsem tudtam viccként érzékelni (vagy legalábbis nem mindenhol), ahogy fröcsög a vér, fordulnak a belek, satöbbi.
Összességében véve, ha műfajilag szeretnénk a filmet kategorizálni, akkor a kalandfilm és a dráma között jár félúton: Shosanna történetszála egyértelműen drámai, míg a brigantyk inkább kalandfilmbe illő tetteket visznek végig. Az izgalomfaktor végig igen magas, sosem lehet tudni, hogy mikor mi fog történni.
A zene kiváló, illetve az apróbb jelenetek is nagyszerűen megkomponáltak, Shosanna öltözködése már-már Rambo-filmbe illő volt, de más hatásokat is érezni: felfedezhető a Coen-fivérek munkásságának hatása, a westernfilmek megjelenése is egyértelmű.
Nagy élmény volt, mindenkinek ajánlom.
