Bár a Platinum fejlesztői eddig sem az önmegtartóztatásról és a hétköznapi realizmus elszánt hajszolásáról voltak híresek, a Bayonetta 3 minden korábbinál magasabbra tekerte az abszurditás-potmétert. Biztos vagyok benne, hogy lesznek játékosok, akiknek már túl sok lesz ez az őrület, akik nem tudják majd befogadni az összeomló metropoliszok káoszában boszorkánymágiával és szexi táncokkal harcoló Bayonetta vadságát, pedig hát a bazári külső és az anime-ihlette jelenetek alatt most is egy parádésan jó harcrendszert használó akciójáték rejlik.
Ráadásul sokak szemében éppen ettől a határok nélküli vadságtól válnak még felejthetetlenebbé a Bayonetták - a kíváncsiság, hogy a fejlesztők meddig tudják fokozni a káoszt. Számukra nagyszerű hírem van: minden korábbinál nagyobb mértékben!
A kétkedőket, a sorozatot még egyáltalán nem ismerőket ezek a talán túlzásnak tűnő szavak nem tudják felkészíteni az igazi élményre, nekik tehát a cikk folytatása előtt a játék kezdetének megtekintését tudom ajánlani, ez ugyanis teljes pontossággal mutatja be a Bayonetta 3 kiszámíthatatlan, teátrális, kaotikus hangulatát. Máshol még az utolsó összecsapásba sem férne el az ilyen tömény akció, az ilyen mennyiségű, játékmenetbe szőtt átvezető jelenet és ennyi hirtelen esemény, de itt ez csak a visszafogott prológ - a későbbi események vadságát még csak meg sem közelítő nyitány.
Megbabonáz az örvénylő káosz
Noha a Bayonetta 3 már önmagában azzal is szórakoztat, hogy a leomló felhőkarcoló külső falán való motorozás egy óriási szellem-kaiju agyarakkal teli szája felé még a meghökkentő játékpillanatok százas toplistájára sem fér fel, természetesen ennél jóval többet kínál a széria, és ez alól a harmadik rész sem kivétel. A Platinum legjobb játékai mind kiváló, precíz, és megfelelő gyakorlat esetén akrobatikus táncbemutatóvá váló harcrendszereikről ismertek, ami most is adott. Bayonetta a korábbi részekben megszokott módon egyszerre veti be fegyvereit, pisztolyait és persze varázslatait, hogy egy igen vonzó káosztornádóként vonuljon végig a változatos harctereken. Az elképesztő kombózásokba a Witch Time néven futó akció visz extra színt: ezt az ellenfél támadásai közben aktiválva Bayonetta kecsesen arrébb szaltózik, lelassul az idő, és kapunk pár másodpercet arra, hogy nagyon csúnyán megbüntessük az agresszív alakot.
Bár természetesen vannak új fegyverek (mi több, lángoló jojó is!) és mozdulatok is, a harcrendszerbe a legnagyobb változást az hozta, hogy a korábban csak a kivégző mozdulatok során, avagy a legvadabb támadásláncok végén feltűnő, boszorkánymágiából font szörnyetegek most már nemcsak látványelemként szolgálnak, hanem megidézhető, irányítható démonként működnek. A bal ravasszal tudjuk három démonunk közül előhívni valamelyiket, és aztán őt irányítva (Bayonettát sebezhetően hagyva) vívhatunk tényleg kolosszális csatákat. A legőrültebb ezek közül az egyik új fegyverből előmászó Wartrain Gouon, egy harci gőzmozdony, amely vad sípolások kíséretében vágódik ellenfeleink közé, feltéve, ha jól pakolgattuk le neki előzetesen a síneket. A démonok másik fajtáját nem idézni lehet, hanem mi ölthetjük fel az alakjukat, így nyerve extra képességeket.
És ha már ellenfelek: mivel a korábbi részekben megfegyelmeztük már a mennyet és a poklot egyaránt, most a multiverzumból szalasztott zöld homunkuluszokkal kell felvennünk a harcot. Nagy változást ez nem jelent persze, de az mindenképpen szimpatikus, hogy ellenfeleink igen hosszú listája megint csak új alakokat vonultat fel.
A kevesebb néha több
A történet természetesen megpróbálja a maximális mennyiségű drámát felvonultatni - és ha nem gondolkodunk el mélyen a dolgokon, ezt sikerrel is teszi. A sztori során három karakter válik majd irányíthatóvá: sajnos az új boszorkány, Viola a legkevésbé érdekes közülük, mégpedig egyszerűen azért, mert túl evilági lett katanáival - még Chesire nevű démonmacskája ellenére sem képes felvenni a versenyt intenzitásban, egyediségben, netán harcmodorban a régebbről megismert boszorkányokkal. (Most egyébként Jeanne sem feltétlenül a kirobbanó csatákról szól csak: vele 2D-s lopakodós küldetéseket kapunk, amelyek sokkal jobbak, mint ahogy ebből a rövid leírásból hihetnénk.)
Ez ráadásul nem is az egyetlen gyengébb pont a játékban: úgy tűnik, hogy a Bayonetta 3 túl sokáig készült, és a fejlesztők ennek köszönhetően túl sok ötletet próbáltak a játékban gyömöszölni. Nem vagyok biztos benne, hogy ennyi képességfára tényleg szükség volt-e (minden karakter, fegyver és démon is kapott egy sajátot), és néha már a gyűjtögetnivalók mennyisége is elviszi a hangsúlyt az akcióról és az érdekesebb fejtörőkről. Ennél is komolyabb probléma, hogy az előző részekhez képest jóval hátrébb húzott kamerának (erre feltehetően az idézhető gigászok miatt volt szükség) köszönhetően az akció távolabb került a játékostól, és mivel a Switch finoman szólva sem az óriási felbontásokról szól, néha nehezen látható, hogy mikor érkezik egy támadás a háttérből. A kamera átalakítása miatt a zárt helyeken is sokszor falba olvad a virtuális operatőr, és bizony a dithering nem az az effekt, ami 2022-ben lenyűgözi a játékost.
Amikor a játékos a zónába kerül, és az akció tökéletesen folyik hüllőagyunkból a képernyőre, a Bayonetta 3 valamivel még az előző részeket is felülmúló varázslatos érzés - egy olyan csoda, amelynek zsigeri élményét semmilyen más médium sem képes megközelíteni. Ezért is kár, hogy a fejlesztők most nem kizárólag erre koncentráltak, hanem sok minden mást is a játékba pakoltak - noha ezek a másodlagos játékelemek sem rosszak, a Bayonetta 3 tálalása és harcrendszere olyan magasan helyezkedik el a "nem rossz" kategória felett, hogy mégiscsak zavaróan hatnak. Szerencsére a pályák vannak olyan grandiózusok, a történet van olyan őrült, és a harcok vannak olyan élvezetesek, hogy még így is ezek uralják majd a játékidőt!
