22-23 éves forma lehettem, amikor klánt alapítottam a Battlefield 2-ben. Akkortájt a rekrutáció még nem volt egy könnyű menet, mégis pár hét után már harmincéves tűzoltó, rendőr, egyetemista is volt az elszánt, 20 fős keretben, és egytől-egyig olyan élményért csatlakoztak a csapathoz, amely élményhez hasonlót másként legfeljebb a harcmezőn szerezhettek volna. Swords of Gabriel volt a nevünk (-=SoG=-), mint Gábriel arkangyal lesújtó kardjai. Elszántságunk szilárd volt, felvarrónk a felhőket szelő ezüst pallos. A fix feladatú rajokban harcoló katonáink meghatározott szerepkörben operáltak. Mindenki tudta és teljesítette a dolgát egy olyan klánszabályzat alapján, amelyet egyesek már az elején túl szigorúnak és militaristának tartottak, aztán a végén épp belőlük vált a legjobb harcos. Ott volt az Uriel, a megveszekedettek, a légifölény raj, amely a rotor zúgásával és a sugárhajtóművek hátborzongató visításával hozott megváltást, és volt az ellenség hátában szabotázsakciókat végrehajtó, háromfős kommandós alakulat, a láthatatlanok. No meg a két rohamosztag, a Raguel és a Rafael. A két ököl, a mennydörgésben született vitézek, akiket aknatűz nem füstöl ki, akik ágyúszóra nem futnak meg. A parancsra az utolsó töltényig a romok közt harcolók.
- Gond van, főnök! Szervízcsomag kéne! - szólalt meg egyszer a Raguel rajparancsnoka a sistergős rádióvonalon, és nyugodt, érces hangja mögül távoli fegyverropogás, az LAV-25 lövészpáncélos acéllemezeiről szikrát szórva lepattogó 7.62-esek csikorgása hallott. Azok voltak ám az idők, és ezért csináltuk mi; a puska elsütésekor felcsattanó torkolattűz miatt, a fegyverből kiáramló kesernyés lőporszag miatt, meg amiatt, hogy anélkül élhessük át a háború poklát, hogy meg kellene dögölni benne. Hát most büszkén visszasírom a kort, melyben a vas még úgy sikított fel, ahogy csak vas sikolt, ha másik vas szakítja széjjel.
A DICE felnőttként kezelt minket, akinek puskát adhat a kezébe, nem gyereknek, aki
csörgő, villogó, harsány maskarába öltöztetett műanyagfigurákkal akar játszani egy háborúnak csúfolt, virtuális Disneylandben.
Akinek megmutathatnak 30 percet a normandiai partraszállásból anélkül, hogy rárajzolnák azt is, aki nem volt ott, nehogy sértődés legyen a vége. De ehelyett van ez:
Gúnyolni a háborgót
Kezdjük ott, hogy a játékiparnak és a szaksajtónak szembe kellene néznie azzal a ténnyel, hogy nem minden negatív kommentelő troll vagy kisgyerek, és a gyűlölettel telt vélemények mögött néha teljesen valid érvelés áll. Felháborodva utasítom el, hogy akár sejtelmesen, akár direkte nőgyűlölet vagy kirekesztés vádjával illessenek, csak mert ki merem mondani, hogy egy számomra kedves franchise eddigi hagyományát egy kiadó nem tartja tiszteletben.
Azt állítani pedig, hogy az emberek szimplán egy asszony szerepeltetése miatt sírnak egy olcsó védekezés pusztán, jól átrágott PR stratégia. Nem több, mint gyáván elbújni egy népszerű álláspont mögé, lövészárokba ugrani egy jól védhető domboldalon.
De nem, kedves barátaim: mind tudjuk, hogy nem a szereplő női mivoltával, hanem a nő ábrázolásának módjával van a bibi,
azzal, hogy a BF eddigi koherens világába a harcoló férfi mellé egy harcoló nő helyett egy bohókás komika került, a Battlefield vihorászó Tracere, aki Overwatch-szintű fordulataival kínos mulatozássá zülleszti a háború poklát.
Az ott nem egy harcosnő, hanem egy vásári mutatványos, akit gyermeteg pozőrködésével oly megalázó módon csaptak ki egy magazin borítójára, hogy szándékos gúnyolódást sejtünk mögötte. És nem pusztán egy játékot gúnyolnak vele, hanem a mindenkori katonanőt is, akinek eltorzított másával most egy értelmezhetetlen célcsoport pénztárcájában vágynak kutakodni.
Ahogy A Gyűrűk Ura világát Tolkien, úgy a Battlefieldét mindeddig a valóság írta: ugyanolyan elvtelen dolog tehát utóbbit leköpni, mint amennyire az volt nem létező karakterek közti szerelmes szálakkal terrorizálni A hobbit nézőit. Könnyebb persze becsmérelni a hőbörgőt, politikai szitkot szórni rá és közben legyintve nyugtatni a részvényest, hogy a YouTube downvote érdektelen, azok ott mind fasiszta hímsoviniszták csak kérem, a sok kölök meg úgyis megveszi majd a portékánkat.
Az öreg gémer sirámai
Ha komolyan vesszük a digitális alkotás műfaját, és megtalálni véljük benne a számunkra fontos értékeket, akkor ugyanolyan jogunk, kötelességünk felháborodni és kikelni az efféle otrombaságok ellen, mint amennyire jogunk és kötelességünk azt tenni egy háborús film esetén. Ha valaki ezt nem érti meg, gondoljon csak egy számára kedves, katartikus művészeti élményre és képzelje el, ahogy Uwe Boll óvszer nélkül becsteleníti meg azt. Ugyanazért hihetnénk ezeknek az értékeknek az állandóságában joggal, amiért a Nintendo is hűen kitart egy Zelda szellemisége mellett évtizedek óta.
Miért kellene akkor nekünk elfogadnunk, hogy a mi értékeinket kíméletlenül lekaszabolják, vagy akár szégyenkeznünk amiatt, hogy felcsesszük magunkat ezen?
A hangunk hallatása a minimum, mert ha nem tesszük, az élményeinket elmarják előlünk a másodpercenkénti 30 robbanás rózsaszín füstjének filléres gyönyörében dagonyázók.
Ne hazudj, Oskar Gabrielson!
Amikor Oskar Gabrielson, a Battlefield széria egyik nemrég kinevezett főnöke Twitteren azt állítja, hogy a Battlefield mindig is mindenkinek szólt, és a világon semmi más nem volt fontosabb számukra soha a diverzitásnál, akkor Oskar Gabrielson hazudik. Nem mond igazat. A Battlefield sorozat épp annyira volt eddig mindenki játéka, amennyire a Ryan közlegény mindenki filmje, és körülbelül annyira sokszínű, amennyire a Fallúdzsai csata az volt. A szériában mindig is a hiteles közeg és a háborús pusztítás mértékének rémisztően valószerű szimulációja teremtette meg a miliőt, a testre szabhatóság pedig legfeljebb a korhű terepszínek variálásában vagy épp a modern moduláris lőfegyverek kombinálásában leledzett. Éppen ez vonzotta tömegével a szerverekre a műfaj szerelmeseit és ezek miatt emelték sokan a magasba a CoD szériával szemben egy szerethető, komolyan vehető és végre egy ritmusjáték-szintű paintballszimuláción túlmutató, teljesebb szórakozás szimbólumaként.
Nodehát pákával tankot?!
Egy játéknak sem dolga persze történelmet oktatni, de a hagyománya attól még lehet az, és mi ragaszkodhatunk ehhez a hagyományhoz. Természetesen a BF-ben eddig is voltak életszerűtlen elemek, de az, hogy az újraélesztés defibrillátorral vagy injekcióstűvel ment, a tankot meg épp forrasztópisztollyal lehetett megjavítani, az egyszerű játékmechnikai kényszer. Az események gördülékenysége érdekében muszájból használt elem - vagyis technikai dilemma, amit valahogyan meg kellett oldani. Egész más kategória marketingesek és - videojátékot még dobozban sem látott - PR-esek nyomására egy háborús franchise reklámjaként egy kisiskolás akciófilmes lázálmát vágni össze véletlenszerű snittekből.
Félreértés ne essék: nyilván helye van a mechanikus fémkarral a harcmezőn, a hősiesen elhulló bajtársai fölött vitriolos cirádákat szóró, a Springfieldjével vetődés közben a nácit homlokon csattintó komrádnak a játékpiacon.
De kellene, hogy helye legyen emellett annak is, ami eddig ez a termék volt.
Ha azt mondanák, hogy az inkriminált trailer a Battlefield: Bullshit című spin-off kedvcsinálója, ami dedikáltan a fantáziának és az őrületnek szól, habozás nélkül venném meg és imádnám. Ott és akkor szerelmes tudnék lenni ebbe a nőbe, az ég szerelmére! Ám ennek a mostani mókának az ára számomra 20.000 forintnál sokkal magasabb lehet: az eredeti Battlefield maga, amit nem szeretnék elveszíteni.
