Idén is megvívta a maga párharcát a Call of Duty és a Battlefield sorozat. A Battlefield ebben az évben taktikai előnyre tett szert, mivel az Activision úgy döntött, hogy egyjátékos hadjárat nélkül veti bele magát a küzdelembe. Sajnos ennyi azonban nem volt elég ahhoz, hogy az Electronic Arts döntő csapást mérjen az ellenfélre. A Call of Duty cikkhez hasonlóan most is kétfelé szedtük a tesztet, így Kaci nyüstölte a multiplayer részt, míg Mocsy az egyjátékos minihadjáratokat végezte ki.
Névtelen hősök
A War Story három kisebb hadjáratot tartalmaz (a párperces prológustól most tekintsünk el), ezeknek azonban nincs semmiféle kapcsolódási pontjuk egymással. Az első Észak-Afrikában játszódik, ahol a brit különleges erőknek kell mélyen az ellenséges arcvonal mögött szabotázsakciókat végrehajtaniuk. Az ifjú Bill Bridger és a kiképzője közötti kapocs amolyan erőltetett apa-fia kapcsolat, de érdekes módon még ez a legélvezhetőbb sztori a három közül. A jópofa angol humor bizonyos esetekben jól veszi ki magát, és a küldetés vége kimondottan jól sikerült. A második részben Norvégia havas hegycsúcsai között kell a norvég ellenállás oszlopos tagjaként megakadályozunk, hogy a nácik nehézvízhez jussanak saját atomfegyverük kifejlesztéséhez. Ebben a küldetésben két újdonságot is kapunk, bármikor felcsatolhatunk a lábunkra síléceket, hogy aztán a lejtős hegyoldalakon lecsúszva dobókéssel némítsuk el rajtaütésszerűen a német őrjáratokat. A történet előrehaladtával a nácik mellett a csontig hatoló hideggel is meg kell küzdenünk. A norvég hóvihar nem tréfál, bizonyos időnként meg kell melegednünk valamilyen tűznél, különben megfagyunk. Bár látvány szempontjából ez a helyszín volt a csúcs, maga a sztori nem igazán tudott lázba hozni. Túl sok benne a pátosz, a vége meg kimondottan demoralizáló, még akkor is, ha tudjuk, hogy mekkora jelentőséggel bírt, hogy a németek ne juthassanak atomfegyverhez.
A harmadik történet egy ifjú szenegáli harcosról szól, aki egy olyan Franciaországért ragadott fegyvert, amely lenézi őt a bőrszíne miatt. Hiába akar minden idegszálával harcolni a németek ellen, a franciák csak latrinák ásására használják őt és társait. Idővel persze változik a helyzet, és gyorsan a tűzvonalban találják magukat ezek a színes bőrű fiatalok, ahol gyorsan rádöbbennek arra, hogy a felsőbbrendű német rassz még arra sem méltatja őket, hogy hadifoglyok legyenek.
A három küldetés teljesen eltérő környezetben játszódik, ami hoz egy kis változatosságot az amúgy egysíkú küldetésekbe. Az afrikai nyárból menő volt átváltani a téli norvég éjszakába, ahol a sarki fény ragyogta be a csillagokkal meghintett égboltot. A francia hadszíntér is borzasztóan látványos volt, az őszbe csavarodott dél-francia táj az egyik legszebb terület, amit a Battlefield sorozatban eddig láttunk. A grafikával eddig sem volt gond, a DICE és a Frostbyte grafikus motor hozta a kötelezőt. A gond csak az, hogy így 2018-ra már nemcsak a Call of Duty évek óta elavult grafikus motorjával kell versenyeznie, folyamatosan jönnek az új játékok, amelyek bizony képesek tartani az iramot. Egészen biztosan ódákat zengenék a Battlefield V grafikai megoldásairól, de nem teszem, mivel a teszt előtt közel száz órát töltöttem el a Red Dead Redemption második részének vadregényes tájain, és a Rockstar grafikusai méltó vetélytársnak bizonyultak. A Battlefield V egyik leggyengébb részének az átvezető animációkat tekinthetjük: nem elég, hogy alapból 30 fps-re vették le a sebességüket, és elfelejthetjük a 21:9-es képarányt, de bizonyos esetekben botrányosan lassúak. Lehet, hogy ezt később javítani fogják, de így ebben a formában sokszor élvezhetetlennek bizonyult a fogyasztásuk.
Háromra ugrunk!
Sajnos a többjátékos módra hatványozottan igaz, hogy jobban hasonlít egy early access-játékra, mint az év egyik legjobban várt AAA címére. Megannyi technikai probléma gyötri a játékosokat, és a DICE meghozott néhány közepesen elhamarkodott dizájnbeli döntést, a tartalom jelentős részét pedig egyelőre csak ígérgetik, aztán majd hónapok múlva talán kapunk belőlük valamit. Pedig a Battlefield V csatáiban ott a potenciál, és kétségtelen, hogy előbb-utóbb ez lesz az egyik legjobb lövölde a piacon; de miért kell megint egy félkész játékkal előállni?
Kétségtelen, hogy vannak a Battlefield V-ben jó ötletek. Az egyik ilyen például, hogy ezúttal nem szuperkatonákat irányítunk végtelen lőszerrel. Egy respawn után mindössze három tárnyi töltényt és egyetlen medkitet kapunk, és hacsak nem akarunk folyamatosan visszaszaladgálni a ládákhoz, kénytelenek leszünk a csapattársainkra támaszkodni, hiszen a medic és az engineer korlátlan mennyiségben szórhatja ezeket a csatamezőn. Apró változtatásnak tűnhet a dolog, mégis szinte ellehetetleníti a partizánakciókat, hiszen egyetlen ember általában kifogy lőszerből, mire egyáltalán megkerüli az ellenfelet, és így az eddigieknél jóval nagyobb hangsúly helyeződik a csapatmunkára. Az is elősegíti az osztagok együtt maradását, hogy a csapaton belül már nemcsak a felcserek nyújthatnak segítséget, hanem bárki fel tudja kapni földre került társát (ezzel persze sok esetben kockáztatva, hogy ő maga is tűzvonalba kerül), így ha sikerül kifognunk egy értelmes osztagot, nagy dolgokat vihetünk véghez. Ha viszont nem ilyen emberekkel vagyunk körülvéve, akkor hirtelen megváltozik a játék képe, és átcsap egy bizarr szimulátorba, ahol az ember a bal kezével a saját kilógó beleit próbálja visszatömködni, miközben a másikkal segítségért integet. Ha valamit remekül visszaad a háborúból a Battlefield, akkor az a harcmezőn megsérülő baka tehetetlensége, aki bár reménykedik még valami isteni csodában, pontosan tisztában van vele, hogy ott fog meghalni a sárban.
Golyóálló? Az micsoda?
Márpedig meg fogunk halni. Gyakran. A Battlefield V-ben lerövidült a TTK (time-to-kill, vagyis hogy milyen gyorsan tudunk valakit a padlóra küldeni), úgyhogy ha már csak az első kilőtt golyó után vesszük észre a géppuskafészket, esélyünk sincs a túlélésre. Ezzel együtt az egyensúly megtartása érdekében csúnyán lehúzták a mesterlövészpuskák sebzését, így testlövésekkel örülhetünk, ha az ellenfél életerejének felét le tudjuk szedni. Ez és az előző részben rengeteget használt spotting hiánya megnehezíti a lövészek dolgát, és alaposan elszeparálja egymástól a kezdő játékosokat és a tapasztalt veteránokat.
Szintén hatalmas fenyegetést jelentenek ránk a járművek, amelyek rendesen megszaporodtak az előző részhez képest: míg a Battlefield 1 csupán nyolc harci járművet tartalmazott, a páncélosok és a repülők számát most 26-ra tornázták fel a fejlesztők. Bár behemótok ezúttal nincsenek, a bombázók, tankok és lövegek sűrűjében így sem lesz könnyű a gyalogság dolga, és jó, ha már az elején megbarátkozunk a gondolattal, hogy néha a legváratlanabb pillanatokban esik majd a fejünkre a robbanótöltet. Bár nem olyan könnyű hozzáférni a lánctalpasokhoz, szerves részét képezik a játékmenetnek, és ha nem tudjuk időben kiiktatni őket, akkor villámgyorsan méretes hátrányban találjuk majd magunkat.
Legyen, ahogy akarod
Pedig nem csak rombolni, építeni is lehet a BFV csatamezőin, de erről a játékosok egy jelentős része valószínűleg nem tud. Na persze nem akárhová húzhatunk fel bunkereket, kizárólag az előre meghatározott védvonalakat építhetjük ki, de a funkció így is kifejezetten hasznos. Van, ahol csak néhány homokzsákot dobhatunk le, vagy egy lövészárkot áshatunk ki, de a Conquest és Domination pályák kulcsfontosságú pontjain egész bázisokat kiépíthetünk saját ellátmánnyal, szögesdróttal, gépágyúval és minden egyébbel, amire szükségünk lehet. Az engineer értelemszerűen gyorsabban dolgozik, de a többiek is ki tudják venni a részüket a munkából. Sajnos a játék nem hangsúlyozza eléggé az ilyen védvonalak fontosságát, pedig nemcsak védekezéskor, hanem előrenyomuláskor is hasznos tud lenni, ha a gránátok füstje mögött gyorsan fel tudunk húzni valamilyen minimális fedezéket, és nem a semmi közepén állunk letolt gatyával, miközben a dombtetőn épp tárazzák a puskákat.
Az egyes karakterosztályok specializációja jó ötlet, de látszik, hogy rengeteg időt azért nem ölt bele a dizájnercsapat. Hatalmas változtatásokra ne számítsunk, legfeljebb egy-egy marginális perket és néhány százaléknyi változást tudunk így elérni, nem kell alapjaiban máshogy játszani a medicet attól függően, hogy milyen specializációt választunk. Egyébként fegyverarzenáljukat tekintve is a szanitécek vannak a legrosszabb helyzetben, hiszen csak SMG-ket használhatnak, míg egy utász a shotguntól kezdve a letámasztható gépágyúkig szinte bármivel csatába indulhat. A járművek esetében sokkal jobb a helyzet, rajtuk nemcsak érezhetőek, hanem láthatók is a fejlesztések, így lehet, hogy a mi lánctalpasunk egészen máshogy fest majd, mint a többieké. Ugyanakkor ezeket a fejlesztéseket csak az adott tankban ülve oldhatjuk fel, és mivel ezekbe nem olyan könnyű bepattanni, beletelik majd elég sok játékórába, mire minden elérhetővé válik.
Amikor néhány bekezdéssel ezelőtt azt mondtam, hogy a Battlefield V early access-játéknak tűnik, akkor azt nemcsak a tartalmi, hanem a játék technikai oldalára is értettem. Bár folyamatosan érkeznek a javítások, hibák még mindig bőven vannak. Azon, hogy a rongybabafizika furcsa viselkedése miatt néha érhetetlenül rángatóznak, vagy egyszerűen elrepülnek a hullák, már nem igazán lepődik meg senki, de a nyakatekert animációk nagyon zavaróak tudnak lenni játék közben, a furcsán meghatározott éledési helyekről nem is beszélve. Szintén rendszeres probléma, hogy egyszerűen beragad az ember a menübe, és se előre, se hátra. Ilyenkor csak az újraindítás segít, ez pedig nem arról árulkodik, hogy technikailag rendben lenne a dolog.
Ingyen húsnak milyen a leve?
Az Electronic Arts kimondottan ügyelt arra, hogy elkerülje és részben jóvátegye a tavalyi Star Wars Battlefront II mikrotranzakciós fiaskóját. Az új Battlefield minden egyes frissítése teljesen ingyenes lesz, december elején már meg is érkezett egy új minihadjárat (egy Tigris harckocsi legénységével kell helytállnunk a németek oldalán), továbbá kaptunk új multiplayer pályát és egy gyakorló játékmódot is, amelyben megtanulhatunk igazán jól célozni. Ezzel azonban még messze nem ér véget az aktuális rész támogatása, hiszen márciusra várjuk a Firestorm bemutatkozását. Úgy látszik, nem maradhat ki egyetlen, magára valamit is adó sorozatból sem a battle royale játékmód. Egyelőre ezekről az adalékokról nem tudunk első kézből nyilatkozni, de egészen biztosan visszatérünk rájuk, amint elérhetővé válnak. Sajnos a hiányzó tartalom miatt olyan érzésünk támadt, mintha egy félkész játékot próbáltunk volna ki megjelenése előtt. Az egyjátékos hadjárat arcpirítóan rövid, a három történetnek nagyjából öt óra alatt sikerült a végére érnünk, és egyáltalán nem érzünk kísértést arra, hogy újrajátsszuk őket, és megtaláljuk az összes rejtett tartalmat.
A Battlefield V egyáltalán nem rossz játék, de messze nem nyújtott akkora élményt, mint a két éve megjelent Battlefield 1. Jelen állapotában sajnos azt kell mondanunk, hogy nem tud versenyre kelni a Black Ops negyedik részével. Mindenképpen visszatérünk rá, ha majd a battle royale játékmód és a többi, egyelőre hiányzó tartalom is elkészül, azzal kiegészülve talán felzárkózhat a nagy vetélytárs mellé.
