Néhány hónappal ezelőtt nagyon féltem, hogy megint egy bukás történetét kell majd elmesélnem teszt formájában. Mivel a legtöbb early access játék nálam landol (különös tekintettel a lövöldékre), nagyon sok kibontakozó projektbe van szerencsém viszonylag hamar belenézni, amelyek között bőven akadnak ígéretes címek is. Aztán a rengeteg kijavítatlan bugnak, el nem készülő tartalomnak és be nem tartott ígéretnek köszönhetően ezek jelentős része szép lassan elhal, mindössze pár tucat rajongó marad a szervereken, és az 1.0-s buildre is csak azért nyomják rá ezt a verziószámot, hogy ne kelljen többet foglalkozni az egésszel. Mert bizony, ha már a korai hozzáférésben is elveszít mindenkit egy játék, akkor egy kisebb csoda kell ahhoz, hogy onnan talpra tudjon állni, különösen akkor, ha egy olyan szűk rétegnek készülő címről van szó, mint amilyen a Battalion is. De szerencsére jelen tesztalanyom nem így járt: az elmúlt közel egy év alatt változott annyit a játék képe, hogy azok számára is frissnek hasson, akik anno elmélyültek benne, és kapott egy akkora lökést néhány streamernek és egy okosan megszervezett versenynek köszönhetően, hogy azonnal felépült egy egészséges bázisa. Úgyhogy mindenki megnyugodhat, ennek a tesztnek nem az lesz a végszava, hogy "megjelent, de minek".
A CoD nyomán
Az már egy évvel ezelőtt is nyilvánvaló volt, hogy Joe Brammer csapata nagyon jól körülírta a játék célcsoportját. Azokat akarták megnyerni maguknak, akik a CoD 2-CoD 4 érában érezték igazán jól magukat. Akiknek mindene volt a Promod, és nem igazán találják a helyüket a modern FPS-ekben; akiket nem érdekel a flitteres körítés, a hatalmas hadjáratok, nem akarnak 50 különböző fegyvert, hupilila arcfestést, az egész pályát lebombázó helikoptereket, meg láthatatlanná váló szuperkatonákat; akik a mai napig örömmel veszik elő a Call of Duty 2-t, hogy lenyomjanak pár kör Toujane-t a haverokkal.
A Battalion tökéletes játék azoknak, akik csak tíz percre akarnak leülni játszani, hogy kieresszék a gőzt: csak rányomsz a playgombra, és máris pörgetheted az arcade lejátszási listából a TDM, Domination vagy CTF meccseket. Nem fogsz elveszni másfél órás 30v30 ütközetekben, és nem kell megtanulnod az összes score streaket, hogy tudd, mikor kell elbújni a mások által lehívott rakéta elől. Biztos lehetsz benne, hogy ha meghalsz, akkor az azért történik, mert a másik ember ügyesebb nálad, és egyszerűen lelő egy puskával, ahogy azt a hőskorban tették a virtuális csatamezők harcosai. Nincsenek perkek, amelyektől valaki halkabban szalad, vagy átlát a falon. Azonnal egyértelmű lesz mindenki számára, hogy ezt bizony a Call of Duty 4 DNS-éből tenyésztették ki, és aztán ügyesen ráhúzták a második világháborús körítést. Ha ősszel jelenik meg, a Battlefield V a hasonló tematika miatt ki is foghatta volna a szelet a vitorlájából, de ennél jobban talán nem is különbözhetne a két lövölde játékmenete. Itt szűk pályákon csapnak össze kis létszámú csapatok, és nem azzal tudsz nyerni, hogy van tankod, hanem azzal, hogy el tudod lőni ugrásból az ellenfél fejéből kilógó négypixeles részt, mielőtt földet érnél. Nagyon intuitív az egész, és mégis bőven van mélysége a játékmenetnek. Visszatérnek olyan mechanikák, mint a dropshot vagy a strafe-jumping (amit külön implementálnia kellett a csapatnak, hiszen Unreal Engine 4-et használnak, az ugrásokkal trükközés pedig a Quake engine sajátossága volt), a TTK (time to kill) pedig jóval alacsonyabb, mint amihez mostanában hozzászoktunk, pillanatok alatt összeborul az ember, ha nem képes elugrani a felé repülő golyók elől.
Fegyvernepper
Ami alapvetően elkülöníti a játékmenetet a már említett Call of Duty-któl, az a kompetitív Wartide játékmód, amely leginkább talán a Counter-Strike-ra hasonlít, legalábbis ami a gazdasági modellt érinti, mert a támadó csapat célja itt is az, hogy letegyen egy bombát a két pont valamelyikére, a védőknek pedig ezt kell így vagy úgy megakadályozniuk. A korai hozzáférés kártyás rendszerét mostanra egy tokenes megoldás váltotta fel: minden körben attól függően kapunk tokeneket, hogy nyertünk-e, mennyit öltünk, illetve sikerült-e lerakni a bombát, a fegyvereket és a gránátokat pedig ezekből vásárolhatjuk körök között. Nem annyira kifinomult, mint a CS:GO dollárra kiszámolt rendszere, de nagyon fontos szerepet játszik a megfelelő taktika kiválasztásakor. A játékosok adományozhatnak is egymásnak tokeneket a vásárlás előtt, ezzel segítve a többieket, illetve a körök közt átmenthetjük a nálunk lévő fegyvereket, vagyis vesztett helyzetben nem feltétlenül éri meg meghalni, néha sokkal jobb döntés kimenteni a Kar98-at.
A Wartide viszont csak kompetitív módban elérhető, illetve néha bekerül a véletlenszerű heti rotációba (a cikk írásának pillanatában épp ez pörög, de korábban rifle-only meccseket indíthattunk így), vagyis nem mindenki fogja pörgetni, ugyanakkor hatással van az egész játékra, hiszen a fegyverek úgy vannak kialakítva, hogy minél drágábbak, annál erősebbek is. Emiatt pedig a korábban említett TDM vagy CTF meccsekben nem igazán éri meg MP40-et vagy bármilyen hasonló géppisztolyt választani, mert az MP44 és a BAR annyival durvábbak, hogy az már nem is vicces. A tökéletes egyensúly megtalálása persze sokszor éveken át tartó folyamat a multiplayer játékok esetében, de itt most érezhető, hogy nem tudnak egyszerre megfelelni mindkét közösségnek.
És ennél csak jobb lesz
A Battalion 1944 az egyik legjobb kompetitív lövölde a piacon. Visszarepít minket abba a korba, amikor nem voltak ennyire összetettek a játékok, de mégis sokkal többet számított az egyéni teljesítmény és a tapasztalat. Ha sikerül ütemesen javítani a kisebb hibákat, folyamatosan csöpögtetni az új tartalmat, és versenyek, valamint streamerek bevonásával szem előtt tartani a játékot, akkor egy erős közösség épülhet köré, amiben a felnövekvő generáció mellett azok is megtalálják majd a helyüket, akiknek még a CoD 2 volt az FPS-ek alfája és ómegája.
