Őszinte leszek: nem vagyok képben az összes Batman képregény történetével, nem tudom pontosan, hányféle megközelítésben láthattuk már az igazságosztó bőregér legendáját, de üdítő látni, hogy a DC engedi a Telltale-es fiúknak felépíteni saját univerzumukat. Már az első évadban is leírtam, most is így gondolom: bizonyos szempontból egészen egyedi Batman történet tanúi lehetünk, ha adunk esélyt ennek a szériának, és a nálam nagyobb rajongóknak ez külön csemege. Furcsa, meglepő, néha sokkoló karakterábrázolások és történetvezetés jellemzi a kalandjátékot, de talán Vickey Vale után már nem is nagyon döbben meg ezen senki. Az első epizód után persze kissé felelőtlen dolog nagy szavakkal dobálózni, de én legalább egy zsonglőrködést megkockáztatok, mert azt gondolom, hogy a második évad kezdése erősebb is, mint az első menet; itt most egyetlen részben történt annyi kavarás, hogy csak pislogtunk. Erről persze Rébusz már önmagában képes gondoskodni, de túlmutat rajta az élmény.
Zöld, imádja a kérdőjeleket, ki az?
Az eredetileg 1948-ban debütált rosszfiú, Riddler (vagyis Rébusz) feltűnése várható volt, mivel a Telltale tucatjával dobálja be a történetbe az általunk jól ismert karaktereket, nem kívánnak váratni minket. A klasszikus képregényes kezdés (visszatér egy régóta jól ismert rosszfiú, grandiózusan gonosz tervekkel) azonban hamar átfordul kőkemény drámába, és számtalan új kérdést vet fel. Külön öröm, hogy az első évad történéseinek - minimálisan - van kihatása a folytatásra, tehát ha nincs mentésünk, akkor meg kell hoznunk néhány döntést, így dől el például az is, hogy Alfred visel-e szemkötőt vagy sem. Ez még sima ügy, hamarosan azonban sokkal keményebb döntések várnak majd ránk: már-már The Walking Dead szintű lelki terror jellemzi a játékmenetet, ami két kézzel lökdösi ki a játékost a komfortzónából. És igazából ettől működik nagyon jól ez a Batman újraértelmezés; nem öncélúan újít, csupán utat enged a sérült milliárdos és a néha reménytelen harcot vívó maszkos igazságtevő karakterének, folyamatosan új és gyakran megrázó kihívások elé állítja, és sokkal többet nyújt egy klasszikus "a szuperhős bizonyos nehézségek árán ugyan, de rendet tesz" klisénél.
Ami egyszerű, az egyszerű is marad
Így talán az sem meglepő, hogy a jó történet és dramaturgia a játék erőssége, másban továbbra sem jeleskedik: nincsenek új elemek, kicsit bonyolított QTE és viszonylag jól adagolt interaktív apróságok szakítják meg a mozizást. A dedukció végtelenül primitív folyamat a nyomozós részeknél, de legalább a detektív oldalunk is nemesedik egy kicsit a nem túl megerőltető kihívások tengerében. Nekem már az is eredmény a Telltale ilyen irányú képességeit ismerve, hogy a látvány érezhetően szebb lett, nincs akadozás (Xbox One-on tesztelve), és buggal sem találkoztam, de tudjuk, hogy ez nem jelent semmit, rendszerint a zsenge optimalizálás meglepetéseket okoz a felhasználóknak. Viszont az első rész sztorija, meglepő fordulatai, Rébusz és Joker kavarása bőven elég ahhoz, hogy elégedettnek érezzem magam a végén, és jól érezhető, hogy az alkotók a többi karakterrel való kapcsolatunk rendszerét is fontos elemnek tartották, érdekel, mit tudnak kihozni ebből. Az, hogy mit mondunk, és mit választunk, már nemcsak a cselekményt, hanem a többi szereplővel fennálló viszonyunkat is megváltoztathatja, ez pedig talán más módon is befolyásolhatja a végkifejletet. Ebben reménykedem, mert nagyon vágyom arra, hogy a Telltale egyre jobban árnyalt, komplexebb kalandjátékot alkosson. Minden képességük megvan hozzá ugyanis, csak a szándékon múlik.
