Eredetileg azt a feladatot kaptam, hogy üljek le, és nyomuljak egy kicsit egy játékkal, amelyben egy automatikusan működő konyhát kell működésben tartani. Nem egészen arra számítottam, hogy a második órában már gépek logikáját fogom testre szabni, hogy úgy működjenek, mint ahogy azt a fülembe zümmögő, negédes hangú robotfővezér elvárja tőlem.
Mi a helyzet, embertársaim?
Az említett fővezér köszönt bennünket az Automachef kampányának első perceiben, és váltig állítja, hogy ő bizony egy ember, és csak az a célja, hogy hatékonnyá tegye az éttermi munkát (és egyáltalán nem azért van itt, hogy leigázza az emberiséget). Akárhogy is, a beszélő fej ismerteti velünk a játékmenet lényegét: egy összetettebb puzzle-ről van szó, amelyben egy száz százalékosan gépesített konyhát kell összeállítanunk a rendelkezésünkre álló erőforrásokból. A cél, hogy a lehető leghatékonyabban teljesítsük a beérkező megrendeléseket: kevés energia- és alapanyag-felhasználással, no meg rengeteg géppel. A játék felkínál egy listányi eszközt, amelyekkel beépíthetjük az adott feladatban rendelkezésünkre bocsátott konyhát úgy, hogy az beavatkozás nélkül legyárthassa a megrendelt ételeket. Eleinte ez nem lesz kifejezetten bonyolult, hiszen amíg csak hamburgereket kell termelni, addig minimális felszereltségre lesz szükségünk: kell egy húselosztó, egy zsemleelosztó, az összeállítógép és néhány rakodókar, ennyi. Ha viszont sült csirkét kell tálalni, már két-három gépet kell összefűznünk, szállítószalagokat kell hozzájuk csatolnunk, több összeállítóra lesz szükségünk, és a gépi logikát beállító számítógépek is kellenek majd, hogy a cuccok ne fogyasszák üresben az áramot.
Az utóbbi kütyü egyébként a játék igazi szépsége, ezzel adhatunk ki ugyanis komplexebb utasításokat, például hogy csak akkor kapcsoljanak be a grillek, ha van teljesítésre váró rendelésünk. A későbbi missziókban egészen összetett feladataink lesznek, de ha sikerül rákapni a játék ritmusára, akkor néhány óra alatt ki lehet tapasztalni, hogy mi hogyan működik. Sajnos a játék nem segít ebben annyit, amennyit kellene.
Komplex káosz
Míg a kampánymód első feladataiban a játék meglehetősen készségesen elmagyarázza az alapokat, később magunkra hagy bennünket, ami persze lehetne jó dolog is, ha intuitív lenne a komolyabb gépek működése és beállítása. Sajnos nem ez a helyzet: a felhasználói felület és a menük a 2000-es évek elejét idézik, és bár én magam élvezem a kattintgatást, sokakat irritálni fog, hogy a legegyszerűbb beállításokhoz is két-három menün kell átverekedniük magukat. Egyedül a receptek leírásában kapunk komolyabb magyarázatot, de ez nem mondja el, hogy ettől a hozzávalótól addig a hozzávalóig melyik gép fog átvinni minket, így rengeteget kell próbálkozni és kísérletezni a megfelelő formula megtalálásáig. Szerencsére ehhez kapunk egy direkt erre a célra készült játékmódot, de egy komolyabb oktatórész azért elfért volna még.
Persze ha sikerül belerázódni a dologba, és megtanulni az egyes eszközök használatának módjait, akkor egy nagyon mókás kis puzzle-cuccot kapunk. A kampányból egyébként érdemes lesz átugrani a Contracts-módba, itt ugyanis saját kis vállalkozásunkat menedzselhetjük. Az Automachefnek ez a legjobb része: mi döntjük el, hogy milyen feladatokat vállalunk el, milyen gépeket fejlesztünk, és a munkafolyamat melyik részébe fektetjük bele nehezen összekuporgatott tőkénket. A kis menedzsmentrész feldobja a puzzle-ből puzzle-be ugrálás monotóniáját, és folyamatos célokat kínál a vállalkozó kedvű játékosoknak. Összességében szórakoztató logikai móka az Automachef, amely kellemes vizuális tálalással és a The Sims 1-et idéző zenei palettájával hosszú órákra lekötheti azokat, akik hajlandók megbirkózni a játék kicsit elavult megoldásaival.
