Mondanom sem kell, hogy azonnal kitört a káosz a szerkesztőségben, s kollégáim fenyegetése ellenére magamra zártam az iroda ajtaját, birodalmam részévé nyilvánítottam a Microsoft újgenerációs konzolját, s az izgalomtól remegő kézzel helyeztem be a korongot.
A gamepaddal a kezemben elkerekedett szemmel csodálkoztam rá a játék negyedik „felvonásának" otthont adó Acre (Akra) városára. A grafikus motor remekül teljesít, hiszen az animáció folyamatos, egyetlen pillanatra sem akadt meg, mialatt megbízható hátasom nyergében a városba vágtattam. Ha úri kedvem úgy hozta volna, akár le is tiportathattam volna derék paripámmal az utamba kerülő halandókat. Persze illik ezzel csínján bánni, hiszen az emberek nem díjazzák, ha (akár gyalogosan rohanva) úton-útfélen fellökdössük őket. Az őrség még náluk is kevésbé toleráns, hiszen egy menekülés során rosszul kivitelezett ugrás során majdnem nyakam szegtem, arról nem is beszélve, hogy piszkavasukkal igencsak közel jártak a hátsó felemhez. Veszettül kitartó egy banda, s messze nem olyan egyszerű lerázni őket, mint azt gondoltam volna. Egy-egy jól eldugott rejtekhely fellelése, vagy a tömeg közé vegyülés életet menthet. A ravasz orgyilkos mindaddig kerüli a feltűnést, amíg el nem érkezett a cselekvés ideje.
Az irányítást mintha pont erre találták volna ki. Az egyik gomb lenyomására kezünket szorosan oldalunkhoz préselve, lehajtott fejjel, lassan sétálva haladunk, akár egy ártalmatlan szerzetes. A másikra már kissé gyorsabban haladunk, olykor-olykor finoman, másokat fél kézzel érintve hámozzuk át magunkat az emberek minket körülvevő áradatán.
Fontosnak tartom megemlíteni, hogy az Ubisoft tartva magát korábbi kijelentéseihez, bizonyos szempontból egyszerűsítette Altair irányítását. A karakter szinte automatikusan navigál az akadályok változatos megnyilvánulásai között. Az akciógombot nyomva tartva a kívánt irányba terelve hősünket, már végre is hajtja a falmászást, vagy a háztetőről háztetőre vezető szökellést. Magától kapaszkodik meg, húzódzkodik fel, stb.
Maga a harc roppant élvezetes, és akár a játék többi aspektusára, erre is igaz az a megállapítás, hogy gondolkodással és türelemmel többet érünk el. A legtöbb ellenfél legyőzhető a támadás gomb folyamatos nyomogatásával, ám komolyabb összecsapások esetében érdemesebb a védekezésre és a megfelelő időben indított ellentámadásra építkezni. Altair, vagyis a Sas roppant látványos kivégzések formájában jutalmazza a taktikus játékosokat.
Mielőtt belekezdenénk a küldetések végrehajtásába, keresnünk kell egy magaslati pontot, ahonnan áttekinthetjük az egész játékteret, s így már használhatjuk a térképünket. Ha azt mondom, hogy az ilyenkor a szemünk elé táruló látvány lélegzetelállító, akkor a legkevésbé sem túlzok. Most már fejest ugorhatunk a küldetésbe, vagyis az alant található szénarakásba.
A mellékküldetéseket (zsebmetszés, hallgatózás, kifaggatás), melyek révén közelebb kerülhetünk célpontunkhoz, megkereshetjük mi magunk, vagy az illúziót lerombolva a helyi orgyilkos irodában (nem vicc) bejelölik ezeket térképünkön.
Egy-egy feladat végrehajtása során lehetünk brutálisan célratörőek, vagy választhatunk diszkrétebb megközelítést is. Mindez rajtunk áll.
Ez a néhány óra nem hagy kétséget afelől, hogy az Assassin's Creed egy roppant ambiciózus játék, mely lenyűgöző látványvilágával (a kezelőfelülettel még mindig nem vagyok kibékülve), élettel teli helyszíneivel, taktikus harcrendszerével, nyitott játékvilágával és játékmenetével olyan egyveleget alkot, amelyre bármely fejlesztőcsapat büszke lehetne.
