Azok számára, akik nem szeretnek olvasni, nagyon röviden összefoglalható az Assassin's Creed II értékelése: új főhős, másik korban - de nagyjából ugyanaz a játékmenet, amely az első részhez képest minden elképzelhető szinten jobb lett. Ha szigorúan szakmai szemmel nézzük a játékot, akkor is mintapéldája annak, hogy milyennek kell lennie egy folytatásnak.
A Ubisoft Montreal csapata mindent megtett, ami csak elvárható ilyen esetben, hallgattak a rajongókra, helyesen ismertek fel minden tvíkelésre szoruló játékelemet, jó érzékkel adagoltak újdonságokat, és ami talán a legfontosabb, elképesztő alapossággal gondolták át a robosztus projekt minden egyes lépcsőjét (ez játék közben az első pillanattól az utolsóig érzékelhető) és mindvégig gondosan ügyeltek a legapróbb részletre is. Ha tetszett az első rész, akkor egy percig se habozz, a folytatást imádni fogod - ha nem, akkor pedig még mindig érdemes lehet adnod neki egy új esélyt.
Ha valaki nem ismerné az Assassin's Creed játékokat (amit furcsállnék), annak egyrészt ajánlom korábbi előzeteseinket, illetve úgy segítenék, hogy a legkönnyebben a GTA felől fogható meg a sorozat. Szabad játékmenet, viszonylag szabadon bejárható, hatalmas játéktér, változatos küldetések... A sztori persze hangsúlyosabb, már csak azért is, mert átível a részeken (sőt, a fejlesztők szerint a teljes összképhez PSP-s Bloodlines is elengedhetetlen - én sem engedném el, ha lenne PSP-m), de még olyan egyéb módokon is kibontásra kerül, mint a félig élőszereplős, félig CG Lineage kisfilm volt. Autók ugye nincsenek, legfeljebb lovak, Velencében pedig gondolák - elnézzük. De a játékélmény nagy részét itt is a barangolás, felfedezgetés teszi ki, és bár egy percig nem kisebbítem a GTA IV érdemeit, azt azért megjegyzem, hogy a nagyvárosi környezet legyen bármily impresszív is, a reneszánsz Firenze vagy Velence szépségével esélye sincs versenyre kelni.
A látvány egyszerűen lélegzetelállító, igazi élmény barangolni az utcákon, és bármennyire is gyomorforgató az „élő-lélegző város" kifejezés, nehéz mást mondani az élményre. Korábbi játékélményeinket a teljes verzió ismeretében úgy árnyalnánk tovább, hogy a két fő helyszín, Firenze és Velence mellett közel még egyszer annyi felfedeznivalót rejt, és a karakterünknek vásárolható új fegyverek, páncélok, illetve a menet közben kapott kiegészítők (a rejtett penge után dupla penge, az ellenfeleket kis késéssel megölő, észrevétlen mérgező penge, illetve a lassan célra tartó és nagyon hangos pisztoly, stb.) és új képességek (speciális ugrások, fegyver elszedése ellenfeleinktől, stb.) sokáig megadja a fejlődés érzetét.
Remekül működik a játék új pénzügyi rendszere, bár kicsit el lett mérve: monteriggioni-i birtokunk fejlesztéseiből, az összegyűjtött fegyverekből-páncélokból, miegymásokból hamar fix jövedelemre teszünk szert, de aki lelkiismeretesen visszajár felvenni az időközben összegyűlő pénzt (húsz percenként jön az apanázs, és nyolcvan percenként telik meg a birtokon a pénzes láda, amikor is mindenképp érdemes rögtön lerabolni), illetve ezt vissza is forgatja a fejlesztésekbe, az nemsoká bőven több pénzzel fog rohangálni, mint amennyit el tud költeni. Ez most egy nagyon hosszú mondat volt. Úgyhogy. Gyorsan. Írok. Néhány. Egyszavast. Szóval nem baj az se, ha kétszázezer húzza a zsebünket, ilyenkor legalább könnyebb szívvel szórjuk a pénzt marokszám a tömeg elé - ami remek figyelemelterelő eszköz. (Gyönyörű látni, hogy épp nyomunkban lohol néhány katona, de néhány maroknyi apró elhajítása után az összeverődő tömegen szépen átbucskáznak.)
Persze az, hogy az Assassin's Creed II „mindenben jobb" mint elődje, még nem jelenti azt, hogy tökéletes. A grafika összhatását tekintve ugyan lenyűgöző, de néhány karakter modellje a párbeszédek közeli képeinél kiábrándítóan elnagyolt. Az irányítással alapvetően semmi gond, de néhány esetben könnyen félreérti a kontroller, hogy mit is szerettünk volna: miután megtanuljuk az oldalra ugrás lehetőségét (egyenesen felfutunk egy falra, de utána jobbra vagy balra rugaszkodunk el), könnyen összekeveredik a hátra ugrással - mondanom sem kell, hogy a háztetőkön randalírozva ez megalázó lezuhanásokhoz vezethet, és hiába „szív bőségéből szól a száj", ilyenkor azért el tud hangozni ez-az, tán még a kontroller is repül. A monotonitás igazából ritkább, mint az előző részben, de ha valaki a gyűjts össze minden tollat, mássz fel minden toronyra, szedj össze minden kódexlapot (utóbbi megkerülhetetlen, csak szólok) grindelésben partner (erre ösztönöznek az achievementek is, ugyebár) akkor azért egy idő után már meglassulunk belé. Mellékküldetések esetében is mókás a dolog (versenyezni, levelet időre ide-oda továbbítani, bérgyilkolni, puszta kézzel regulázni) de mivel csak pénz jár értük, ami pedig egy idő után így is-úgy is túl sok lesz, kevéssé motivált rá az ember - néhányuk pedig bár briliáns (huh, majdnem két ellel írtam), egy részük nem különösebben érdekes, sőt. Különösen nem érdekes. Más sirámom amúgy nincs, és ahogy a végső százalékon is látszik, mindezek nem sokat vonnak le az összhatásból.
Az Assassin's Creed II tehát kiváló lett, és direkt a végére hagytam sztori minősítését, mivel ezzel kapcsolatban nehéz objektívnek maradni: anélkül, hogy lelőnék bármit is (mármint itt, a játékon kívül), engem teljesen rabul ejtett. Sokan fanyalognak, ahogy a párbeszédek miatt is, de én nem is igazán értem: számomra a karakterek is hihetőek, érdekesek és szerethetőek, illetve a párbeszédek is tökéletesen megfelelnek (és az sem zavar, hogy jó részük olaszul van - egyébként külön élmény, hogy a játék teljesen olasz nyelven, angol felirattal is játszható). De ami a legfontosabb: a jelenben futó szál (Desmond) és a reneszánsz vonal (Ezio) mellé egy harmadik sík is bekerül, ami váratlan, de zseniális húzás. Majd meglátjátok. El lehet kezdeni hát várni a harmadik részt, de először is a márciusban esedékes PC-s verziót: mivel az első rész PC-s változata kiválóan sikerült, joggal remélhetjük, hogy most sem lesz másként. Addig is Xbox 360-on és PS3-on lehet kalandozni Ezióval.
