A Windows 10 és a DirectX 12 feljebbvalóságát hirdető játékok eddig nem sültek el túl jól, elég csak a Gears of Warra vagy a Quantum Breakre gondolni. Szerencsére az azokat nagyrészt hátráltató UWP-vel (Universal Windows Platform) az Ashes of the Singularitynek nem kellett megküzdenie, így reménykedhettünk benne, hogy végre ahelyett, hogy a kerítés mögül hallgathatjuk az ígéreteket, a saját szemünkkel is megcsodálhatjuk az újításokat. A látványnak persze ára van, úgyhogy ha valaki csatlakozni akar a rajongótáborhoz, az szerezzen be egy komolyabb gamer-PC-t. Már a minimum gépigény sem túl baráti, ráadásul ezt a játékot nem akarja senki a legalacsonyabb beállítások mellett játszani, úgyhogy egy combos gépre lesz szükség. Ha ez megvan, akkor bele is vághatunk a kampányba.
Fájdalmas jövőkép
A majdnem faék egyszerűségű történet szerint 2187-et írunk, és a mesterségesen felturbózott, post-human névre keresztelt emberi fajnak a substrate idegen civilizációval kell szembeszállnia, akiket eléggé feszélyez, hogy megpróbáljuk elfoglalni a galaxist. A tizenegy pályából álló kampány inkább csak egy elnyújtott tutorial, amely alatt elsajátítjuk az egységek koordinálásának és a bázisépítés minden csínját-bínját. A sztori nem a legegyedibb, amivel valaha találkoztunk (és akkor még finoman fogalmaztam), a karakterek pedig alig érdekesebbek, mint a monitorom talpán gyűlő porszemek (utóbbi néha el is vonta a figyelmemet a történet alakulásáról). Szerencsére a skirmishmód ennél sokkal izgalmasabb, így érdemes mihamarabb túllendülni a kampányon, és fejest ugrani a többjátékos módba.
Rusholni ér
Játékmenet tekintetében az Ashes of the Singularity egy érdekes hibrid, a fejlesztők olyan ikonikus címekből emeltek át bizonyos mechanikákat (vagy legalábbis merítettek ötletet), mint a Total Annihilation vagy a Company of Heroes. Nyersanyag-lelőhelyből viszonylag kevés van egy helyen, így rá vagyunk kényszerítve, hogy azonnal elkezdjünk terjeszkedni. Mivel a nyersanyag egy közös "vezetéken" áramlik a főépület felé, ha az ellenfélnek sikerül ezt valahol megszakítania, az komoly problémákat okozhat, főleg annak fényében, hogy nem nagyon vannak gyors reagálású csapataink. Emiatt a defenzív stratégiák életképtelenek (bár a fejlesztők azt ígérték, hogy a későbbiekben megpróbálnak ezen változtatni), így rá vagyunk kényszerítve, hogy az első perctől kezdve agresszívan lépjünk fel. Ahogy a mondás is tartja: a legjobb védekezés a támadás, ez pedig jelen esetben hatványozottan igaz. Szerencsére az anyagköltség nem a gyártás megkezdésekor, hanem menet közben vonódik le, így több parancsot is kiadhatunk, bízva abban, hogy sikerül kitermelni az alapanyagot addigra, amikor szükség lesz rá.
Az Ashes of the Singularity nemcsak megjelenését, hanem a játékostól megkövetelt gondolkodásmódot illetően is igencsak eltér a hasonszőrű RTS-ektől. A méretes pályák miatt egységeinknek hatalmas távolságot kell megtenniük egy meccs során, nem tudunk azonnal reagálni egy váratlan csapásra. Itt az APM (action per minute, a percenként lenyomott billentyűk, kiadott parancsok száma) másodlagos, sokkal nagyobb hangsúly van a stratégián. Legalább két-három lépést kell előre látnunk, mert hiába akarjuk hátba támadni az ellenfelet, ha az egységeink csak öt perc múlva érnek a műveleti területre. Minden egyes döntésünk végzetes lehet, hiszen ha az ellenséges erők hadigépezete már a bázisunk előtt dübörög, mikor mi épp a semmi közepén vánszorgunk több száz tankkal, akkor akár fel is adhatjuk a meccset.
A két frakció alig különbözik egymástól. A post-human járművek valamivel strapabíróbbak, míg a substrate egységek mobilisabbak, de ennyiben gyakorlatilag ki is merülnek a taktikai lehetőségeink. Több mint egy tucat különböző jármű áll a rendelkezésünkre, ezek azonban első ránézésre elég hasonlóak, így ember legyen a talpán, aki madártávlatból megállapítja, hogy most pontosan mely egységek kerültek bajba. Az egyetlen könnyen megkülönböztethető hajó a Dreadnought, amely közel hússzor nagyobb a normál páncélosoknál, és tűzerőben is legalább ennyinek felel meg. Egy ilyen monstrum önmagában is képes leszámolni egy kisebb osztaggal, arról nem is beszélve, hogy a csaták során tapasztalati pontot gyűjt, így ha ügyesen használjuk, egyre erősebbé válik.
Totális háború
Több száz vagy esetenként több ezer egységet koordinálni persze embert próbáló feladat, az Oxide fejlesztői azonban egy nagyon okos megoldást találtak a problémára. Amellett, hogy csoportokba rendezhetjük az egységeket, kis osztagokat is összeállíthatunk belőlük. Az egy osztagba rendezett több tucat egység ilyenkor egyetlen entitásként működik, saját hadrenddel és stratégiával vonul harcba, így nem kell attól tartanunk, hogy a tankjaink elakadnak egymásban, vagy a távolsági egységek a frontvonalból próbálnak meg harcolni. A rendszer még finomhangolásra szorul, de egy ilyen méretű háborúnál kétségkívül nagy segítség, hogy nem kell mindent egyesével mikromenedzselni, hanem gondolkozhatunk nagyban.
Legfeljebb hat játékos (vagy MI irányította frakció) csaphat össze a több mint huszonöt többjátékos pálya valamelyikén, azonban ezek egyike sem tud igazán maradandót nyújtani. Néhány dombot leszámítva a pusztaság kellős közepén harcolunk. Nincsenek sem nagyobb hegyek, sem egyéb természeti képződmények, amelyeket kihasználhatnánk csata közben, arról nem is beszélve, hogy a pályadizájnért felelős grafikusok digitális rajztábláján sajnos csak a barna és a zöld egy-egy árnyalata volt elérhető.
A technika diadala
Az SLI- és CrossFire-támogatás ma már gyakorlatilag alapkövetelménynek számít egy videojátéktól, az Ashes of the Singularity a DirectX 12-nek köszönhetően azonban lehetővé teszi, hogy két egyforma kártya helyett két teljesen különbözőt használjunk. Így egy Nvidia videokártya mellé akár egy Radeon hardvert is betehetünk, azonban ha így döntünk, figyeljünk arra, hogy a Radeon legyen a fő kártyánk, ez ugyanis jelentős teljesítménybeli növekedést jelent ennél a játéknál.
Szebb mint jobb
Az Ashes of the Singularity egyszerre izgalmas és vontatott, futurisztikus és visszamaradott. A DirectX 12 és a többmagos optimalizáció nyilvánvalóan fantasztikus, és elképesztő látni, ahogy több száz egység cikázik a képernyőn, de az egész valahol félúton jár a techdemó és egy kiforrott játék közt. Maga a játékmenet elég oldschool, de sajnos nem a szó jó értelmében: a hatalmas csaták önmagukban kevesek ahhoz, hogy hosszú távon is lenyűgözzék a játékost, és mivel egy-egy meccs közel sem olyan pörgős, mint a legtöbb RTS-ben, aki komplex játékmenetet keres, az valószínűleg talál magának jobb jelöltet. Az egyjátékos kampány sajnos harmatgyenge, és bár a meglepően jól teljesítő mesterséges intelligencia feldobja a többjátékos módot, azért jóval többet is ki lehetett volna hozni egy ilyen alapanyagból.
