Milyen lehetett a maja indiánok arisztokratikus birodalma, mielőtt a fehér ember betette volna a lábát? Erre keres választ Mel Gibson, aki a szokásos romantikus indiánfilmek helyett ezúttal egy rendkívül kegyetlen, megdöbbentően reális világot tár elénk.
Indián indiánnak farkasa
A film első szakasza akár a National Geographic műsorába is bekerülhetne: egy kis maja törzset láthatunk, akik a vadonban élnek békében és harmóniában a természettel. Bár konfliktusok persze így is előfordulnak a törzs tagjai között (az egyik, kissé hiszékenyebb és butább indiánt állandóan megtréfálják társai, kihasználva, hogy szegény terméketlen) de annak a legtöbbször nevetés a vége. A vadon élők közösségét azonban igen brutálisan megzavarja a „civilizáltak” váratlan és kegyetlen támadása. A kis falut lerohanó és az asszonyok egy részét megbecstelenítő különítmény nem Cortez és Pizzaro katonáinak társasága (ők akkor még nem jártak itt), hanem a maja birodalom katonái. Az életben maradt szerencsétlen bennszülöttek számára a végállomás rosszabb, mintha ők maguk is a harc során estek volna el: „nyersanyagként” használják fel őket azokhoz az emberáldozatokhoz, amelyeket az uralkodó főpapjai végeznek, hogy az istenek kedvére legyenek: az élő áldozatok testéből kivágják a még dobogó szívet, majd levágják a fejüket és a piramis tövébe, az eksztatikus tömeghez hajítják.
A film főszereplője egy fiatal indián, akinek csodával határos módon sikerül megmenekülnie a kegyetlen kivégzéstől és furfangosságának, elszántságának köszönhetően megszökik a törzsét lemészárló különítmény karmai közül.
Hajtóvadászat á la Gibson
A film innentől kezdve átmegy rendkívül jól filmezett, izgalmas és fordulatos hajtóvadászatba, a maja katonák ugyanis – személyes okoktól vezérelve – mindenáron el akarják kapni és meg akarják ölni az ifjú indiánt, mielőtt még visszaérne az őserdejébe. Ahogy egyre beljebb jut saját birodalmába és közelebb életben maradt szeretteihez (várandós felesége és gyereke), úgy lesz „Jaguármancs” egyre magabiztosabb és furfangosabb az őt hajszoló katonákkal szemben. Az űzött, gyengének tartott, és egyre elszántabban élni akaró vad tartogat pár meglepetést a vadászoknak…
Ez nem az a „Civilization”…
Gibson ezúttal sem fogja vissza magát, amikor a kegyetlen jelenetek realisztikus bemutatásáról van szó, ugyanakkor a brutális erőszak sohasem öncélú.
A rengeteg vérengzést pedig a csodálatos őserdő gyönyörűen filmezett ábrázolása és az egyszerre dekadens, káprázatos és hátborzongató maja főváros bemutatása kompenzálják.
Az Apocalypto nem azoknak készült, akik a Cooper regények, vagy a régi indiánmozik vadromantikájára vágynak: kegyetlen, nyers, néhol horror elemekkel fűszerezett, ugyanakkor káprázatosan realista történelmi kalandfilmet láthatunk, amely alaposan megingat mindent, amit eddig „civilizációról”, vagy a „vadakról” elképzeltünk…
96%
