Meg sem számolom, hogy hány év (jó, hát játékokban eltöltött) fegyveres szolgálat után, amikor már bőven kinézne egy korengedményes nyugdíj, még mindig be tud esni egy olyan játék, amitől eldobom az agyamat. Az Ape Out is ilyen. Bár leegyszerűsítve csak egy Hotline Miami-utánlövés lenne, elképesztő meglepetéseket tartogat.
Rampage!
Egy avatatlan szemlélőt néhány perc (mit perc, másodperc!) játék után nehéz lenne meggyőzni arról, hogy az agyatlan tomboláson és mészárláson kívül bármi értékelhető is zajlik itt, de mi, harcedzett játékos veteránok, akik daraboltunk már démonokat láncfűrésszel, és húztunk puskára macskát hangtompítónak, valószínűleg nem akadunk fenn azon, amikor egy ketrecéből kitört emberszabású majom - felnőtt ember számára vállalhatatlanul erős kielégülést hozva - túlérett görögdinnyeként (...apefruit?) placcsantja falhoz a biztonsági őröket. Ehelyett rögtön átadhatjuk magunkat az Ape Out részletszépségeinek, például az egészen egyedi, hatvanas-hetvenes évek Saul Bass animációit idéző képi világnak, amelyhez még csak hasonlót sem tudnék felhozni példának a játékvilágból.
Még ennél is különlegesebb a játék elképesztő dinamizmusát és agresszivitását a látványvilággal tökéletesen összekötő zene, amely elsőre Alejandro González Inárritu 2014-es Birdmanjére emlékeztet, hiszen gyakorlatilag az Ape Out zenéje is egyetlen, eposzi léptékű dobszóló. A nem elhanyagolható különbség azonban az, hogy mint a pofonok és a forgalmi rendőrök gyakran hivatkozott relációjában, úgy a szökött gorillák mellé sem lehet egy-egy Antonio Sánchezt állítani, hogy akkor lesz szíves értő módon ledobolni az aktuális történéseket. A fejlesztők azonban (mivel alapvetően ketten vannak, Gabe Cuzzillo és Bennett Foddy, akár nyugodtan nevesíthetjük is őket) szerencsére nem tettek le arról, hogy az illúzió a lehető legtökéletesebb legyen. Ha pedig már úgy alakult, hogy mindketten a New York Egyetem játékfejlesztő kurzusára járnak, beszervezték egyik professzorukat (Matt Boch), aki mellékesen a Harmonix kreatív igazgatója. Az eredmény hivatalos neve "procedurális és reaktív zenei rendszer" lett, amely élőben követi le a képernyőn látható akciót: ha durvulunk, gyorsul, erősödik, ha épp nem lőnek ránk, akkor visszavesz. Nehéz jól leírni, milyen érzés ez játék közben, de az élet-halál harc, a tombolás és a kétségbeesett menekülés aláfestéseként nem is tudnék hatásosabbat elképzelni. Bár egyetlen hangszer használata monotonnak tűnhet, ez a veszély nem fenyeget. A különböző helyszíneknek, történéseknek megvannak a maguk egyedi szettjei, összesen több ezer hangmintát használ a rendszer, de az a legfontosabb, hogy olyan zökkenőmentesen követi le az összecsapások ritmusát, hogy nagyon nehéz elhinni, nem egy valódi (és nagyon jó) dobos figyeli minden mozdulatunkat.
The King Kong Massacre
Ha csak magát a játékmenetet nézzük, az Ape Out a Hotline Miami formuláját követi (beállva a The Hong Kong Massacre vagy legutóbb a God's Trigger után a sorba), felülnézetből irányítva kell ketrecéből kitört állatunkkal emberkedni, ha lőni nem is, ütni viszont annál inkább. Adott pályarészeken belül egyetlen életünk van, ha meghalunk, újra kell kezdenünk, de ez hozzátartozik a játék szexepiljéhez, hiszen újra és újra nekifutva lassacskán rögzül bennünk egy nyerő útvonal, hatásosabb taktika, úgyhogy egyre magabiztosabban mozgunk. Eszköztárunk nagyon egyszerű: a futás mellett ütni, megragadni és lökni tudunk. A legtöbb ellenfél, akit megütünk, azonnal kifekszik, ahogy azok is, amelyeket a falhoz lökünk. Később azonban már vigyázni kell azokra, akik placcsanáskor robbannak, illetve néha érdemes taktikusan megragadni és araszolva magunk előtt tartani egy-egy ellenfelet. Nem sok, úgyhogy bár a későbbi pályákon is találunk egyedi kihívásokat és lehetőségeket, az Ape Out vonzereje egyáltalán nem ebben rejlik. Hosszasan darálva kimondottan zsibbasztóvá válik, kis adagokban viszont a képi-zenei összhatás egészen kivételes és egyedi élményt ad.
