Essünk túl a korral járó kényszeres nosztalgián, gyorsan elmesélem, hogy réges-régen, amikor még vérbeli (mi több, elvakult) PC-s játékos voltam, sokáig teljesen hidegen hagytak a konzolok. Ám amikor a 2000-es évek elején először félretoltam előítéleteimet, és összebarátkoztam egy PlayStation 2-vel, csak lestem, hogy mi mindenből maradtam ki annyi éven át. Érdekes, igazán nem is a platform sztárjátékai nyűgöztek le (pedig akadt azokból is bőven), hanem a Harmonix korai címe, a 2003-as Amplitude lett a legnagyobb kedvenc, amihez hasonlót PC-n addig sosem láttam. Mifelénk a zenés avagy ritmusjáték műfaja akkoriban gyakorlatilag nem létezett, nagyjából a játéktermi Dance Dance Revolution gépeket iktattuk "egyhülyeségnek". Hogy egyáltalán tényező legyen a stílus, ahhoz kellett még a két évvel később érkező Guitar Hero világsikere, és ugyan akkor már senki sem kérdőjelezte meg a műfaj létjogosultságát, PC-re még azután is csak gerillaeszközökkel csúszott be, a Guitar Herót koppintó, nyílt forráskódú Frets on Fire révén.
Akárhogy is, már 2003-ban, az Amplitude-ban is működött az, amire igazán csak később, a Guitar Hero révén harapott rá a világ: a zene és az a köré felépített ötletes, egyszerű, de rémálom nehézségig skálázható ügyességi játékmenet tökéletesen kiegészítette, sőt, erősítette egymást, egyszerre megadva a játék és a zene örömét, hadd áradjon csak az a dopamin. Sajnos azonban bármennyire is elismerték a kritikusok, az Amplitude idején még elmaradt a nagy áttörés. A tömegek igazából csak két évvel később, a műanyag gitárokra kapták fel a fejüket.
Mostan színes pöttyökről álmodom
De lássuk, mit is kell itt csinálni. A lényeg az, hogy mint a Guitar Heróban, itt is ütemre érkező színes pöttyökre vadászunk, viszont ezek hangszerenkénti bontásban, több sávon, néha átfedésben, párhuzamosan jönnek (vagy éppenséggel maradnak egy helyben, mivel mi haladunk). Egyszerre csak egy sávval tudunk foglalkozni, úgyhogy nem kaphatunk el minden pöttyöt, de nem is baj. Ha valamelyik sávban sikerült hibátlanul lekövetni egy szegmens összes egymás utáni hangját, akkor ezzel sikeresen aktiváltuk, a sáv eltűnik, a dallamvonal szól tovább, mi pedig csusszanhatunk is tovább a következő hangszerhez, de lehetőség szerint úgy, hogy közben se hagyjunk ki egyetlen hangot sem. A hangszeres bontás nem csak komplexebbé teszi a játékot, de hosszabb távon a játékmenetet is színesíti, hiszen azzal, hogy mi választjuk ki, mikor milyen hangszerek szóljanak, voltaképp minden alkalommal "remixeljük" is a dalt.
Tizenkét év után is sláger?
A ritmusjátékok evolúciójában nagyon fontos fejezetet jelentett az Amplitude, és ugyan az elmúlt években a Harmonix elő-elővette ezt a sémát (Rock Band Unplugged, Rock Band Blitz), mégis nagyot néztünk a hírre, hogy a stúdióra amúgy jellemző folyamatos innovációk mellett egy 12 évvel ezelőtti címüket gondolnák újra. A régi Amplitude-ért sokan sóhajtoztunk az évek folyamán, úgyhogy hamar összejött rá a pénz Kickstarteren. Mégis, bár tényleg jól néztek ki az előzetes képek, és érződött a Harmonix őszinte lelkesedése is, egy kicsit ott motoszkált a gondolat a fejekben, hogy ennyi év után nem lesz-e csalódás a régi játékmenet.
Nos, a válasz az, hogy nem. A probléma egészen váratlan irányból érkezett. A klasszikus játékmenet minden elemét kicsiszolta a Harmonix, hardcore játékosokra és casual playerekre egyaránt gondoltak, a powerupok begyűjtésének könnyítésétől kezdve az reszponzívabb streakezésig vagy a jól kitalált többjátékos módig. A zenével van a gond. Az eredeti játék legendás soundtrackje nagyon változatos volt, békésen megfért ott a Weezer, David Bowie, Slipknot, Pink vagy akár Herbie Hancock. Most azonban, a főképp belső csapat által készített soundtrack esetében mintha fontosabb lett volna a funkcionalitás, hogy tökéletesen passzoljon a játék mechanizmusaihoz… nyilván szubjektív is ez egy kicsit, de néhány erősebb daltól eltekintve közepes és túl egyforma a zene. Önmagában nézve ez nem rontja el a játékot, de az eredetihez képest sajnos visszalépés.
