A 19. századi Angliában járunk. A játék kezdetén egyik főhősünk egy csatornában kúszik négykézláb, megbilincselve, egy szál boxerban. Ha nem tudnánk, hogy ő egy szökött tolvaj, aki egy Portsmouth-ba tartó hajóról veti be magát a vízbe, és úszik ki egy mosoda alatt húzódó csatornarendszerbe, azt hihetnénk, valakinek túl jól sikerült a legénybúcsúja.
Miután valahogy realizáltuk a helyzetet, kiutat kell találni, amely a mosodába vezet, ahol egy csinos hölgyet győzünk meg arról, hogy mi bizony ártatlanul vagyunk megbilincselve, és ha már a bilincsek leszedéséhez nem ért, ugyan bújtasson már el minket a rendőrök elől. A hölgy, látva a főhős izmos felsőtestét, természetesen segítségünkre lesz. Ekkor lép be a képbe a másik főszereplő, egy nyomozó, akit azonban egy másik ügyhöz riasztanak, amely a játék fő szálát képezi: a temetőből eltűnt a hírhedt helyi sorozatgyilkos, Sir William Lewis teteme. 
Ha ez nem lenne elég, azon az estén egy gyilkosság is történik, és ez azt jelenti, hogy lehet, rossz embert földeltek el. Oké, ez eddig jól hangzik, vevő is lennék rá. A dolog azonban a megvalósításnál bukik el: míg a nyomozóval azt kapja az ember, amit egy nyomozós kalandjátéktól elvár, addig a tolvaj része csupán céltalan időhúzásnak tűnik. A két főhős útja keresztezi ugyan egymást, de addig sok mindent kell csinálnunk, aminek a történet szempontjából semmi értelme. Moor, a tolvaj szerepében az a feladatunk, hogy minél több épületet raboljunk ki, megszerezve ezzel az Amerikába szökéshez szükséges pénzt, míg Briscol nyomozó céltudatosan halad tovább a gyilkosságok felgöngyölítésének ügyében.
Jó, ezt inkább hagyjuk ennyiben
Sajnos az Alter Ego is azon kalandjátékok közé tartozik, amelyet valószínűleg azért csináltak, mert valaki azt mondta, hogy „kezd kihalni a műfaj, ne hagyjuk már!" Egy ilyen játék végigjátszása után az ember inkább levesz a polcról tegyük fel egy Benoit Sokal-művet, és jól megmutatja, hogy „na, ilyennek kell kinéznie egy kalandjátéknak, vázze!". Egy kalandjátéktól kihívást várnánk, és nem úgy akarunk rá visszagondolni a végén, hogy „baszki, erre fecséreltem el ennyi időt?", hanem hogy „ez teljesen megérte, a csavaros feladványok mindent vittek". 
Az Alter Egóban azonban semmi kihívás nincs: elég, hogyha végigkattintgatjuk a képernyőt, feltérképezve, hogy mi a használható, és máris miénk a siker. Sőt, még végig sem kell kattintgatni, mert az F1 billentyű lenyomásával láthatóvá válik minden tárgy, amivel interakcióba léphetünk. A hosszadalmas, fölösleges szövegelések sem segítenek abban, hogy újra végig akarjuk játszani. A játék végével, ahova sok szenvedés árán jutunk el, valószínűleg azt akarták elérni a fejlesztők, hogy kíváncsian várjuk a második részt, de ez inkább balul sült el, és az a benyomás alakul ki bennünk, mintha félbehagyták volna. A grafikával alapvetően nincsen baj, úgy néz ki, mint az ötszáz többi hasonló játék, az animációk közepesnek, de elfogadhatónak mondhatóak. 
Kivéve persze a szájmozgást, ami egy dialógus befejezése után is folytatódik, mintha valami más nyelvről szinkronizálták volna angolra a játékot. Lehet, hogy már én vagyok túl kukacoskodó, de ha egyszer sikerül egy erősen átlag alatti játékkal előrukkolni, legalább az apróságok stimmeljenek. Mindent összevetve aki érdekfeszítő történetre, érdekes és nehéz, vagy legalább közepesen nehéz fejtörőkre vágyik, az rossz helyen keresgél, ugyanis az Alter Ego keveset tud nyújtani abból, ami egy kalandjátéknál elvárható. Inkább toljátok végig háromszor a Syberia 2-t, meg ötször a Broken Swordot, higgyétek el, ezerszer jobban jártok.
