Tudjátok, vannak olyan csapatok, melyek játékait sajátos védjegyeikről fel lehet ismerni. Tudjuk, mire számíthatunk megvalósítás, játékmenet, akár humor tekintetében, és ezt figyelembe véve várjuk, mivel fognak minket megörvendeztetni legközelebb. A Volition csinált ezt-azt az évek során, de igazán nagy rajongótábort a Saints Row sorozattal sikerült szereznie, ami azonban a negyedik részre, de pláne a Gat out of Hell epizódra egy kicsit már elfáradt, és valószínűleg a fejlesztők is más kihívások után akartak nézni. A lila szín és a Mayhem ügynökeinek a szentekére emlékeztető logója ne tévesszen meg titeket: az Agents of Mayhem egyetlen elemében sem olyan, mint a Saints Row, hacsak azt nem nézzük, hogy ez is egy külső nézetű akciójáték. Aki csak azért érdeklődik iránta, mert a fura humoráról ismert játéksorozatot szerette, az messzire kerülje el, mert nagyot fog csalódni. A többiek meg csak simán hanyagolják.
A világ újabb megmentői
A játék ugyan a Saints Row játékok univerzumában játszódik, de ez csak abban nyilvánul meg, hogy néha megemlítenek városokat (Stilwater, ami a második rész színtere volt), bandákat (Morningstar, őket a harmadikban ismerhettük meg), feltűnik pár ismert karakter (az előrendelők Johnny Gattel is játszhatnak az alapjáték tizenkét ügynöke mellett), de aki nem ismeri a világot, nem fog hiányt érezni. A helyszín Szöul, ahol egy Lord Babylon nevű, félig gép fickó épp valami nagyon gonosz dologra készül, és ebben csatlósai segítik. Hangulatában a játék nagyon jól idézi a régi akció-rajzfilmeket, de a sztori is csak matinéidőben állná meg a helyét - sem a karakterek nem elég érdekesek, sem az események nem igazán izgalmasak, nincs semmilyen csavar, az egész csak arra épít, hogy majd a feeling úgyis eladja. Hát nem. Babylon elpusztításához egy körülbelül tíz órás út vezet, melynek során megküzdünk öt kisebb boss-szal, akikben van némi egyediség: AISHA például egy mesterséges intelligencia, ami öt, különböző érzelmeket megtestesítő személyből áll. Az írók eleinte ügyesen játszottak a személyiségei közötti harccal, aztán kitalálták, hogy ha már a helyszín a ritkán látott Dél-Korea, mindenképp kell egy koreai popsztár, és az ő sztoriszála felénél ráhúzták ezt a tök fölösleges szerepet is. Egy másik nagy és csúnya gonosz egy Justin Bieber - Elon Musk ötvözet: egy popsztár ifjú, aki milliókat kaszál tech cuccaival, és VR-szemüvegeken keresztül készül manipulálni az emberiséget. Teljesen abszurd, és persze valahol érezhető, hogy a Volition próbált az abszurditás irányába húzni, de mintha valami visszafogta volna őket. Mintha valaki azt súgta volna, hogy "ne, akkor olyan lesz a játék, mint egy Saints Row, és azt nem akarjuk!" Kár, hogy csak radíroztak, és nem tépték ki a lapot, félúton megálltak, és nem fordultak vissza.
Ha a sztori nem ad el egy játékot, sebaj, eladhatja még a játékmenet. Az Agents of Mayhem alapja, hogy adott tizenkét (Gattel együtt tizenhárom) ügynök, akik mind-mind nagyon különböznek egymástól, önös érdekből csatlakoztak a Mayhemhez, de ha a bűnözőből a csapat vezérévé lett Persephone hívja őket, készek a szolgálatra - feltéve, hogy a szervezet saját céljuk elérésében is segít nekik. Kezdetben három karaktert kapunk, a többieket missziók teljesítésével oldhatjuk fel, de úgy állítjuk össze háromfős akciócsoportunkat, ahogy nekünk kényelmes. Voltak karakterek, akikkel annyira nem szimpatizáltam, vagy akiket annyira nem találtam hasznosnak, hogy nem is használtam őket, míg másokba beleszerettem, és mindenhova magammal vittem. Középen pedig ott ragadtak azok, akiket próbáltam szeretni, igyekeztem kitanulni, hogyan válhatnának számomra hasznossá, de be kellett látnom, hogy golyófogónak sem jók. Ilyen például az ex-yakuza Oni, aki hangtompítós pisztolyával irt, valamint képes megbénítani az ellenfeleket, hogy könnyebb célponttá váljanak, de túl alacsony hatótávolsága és kis tölténytára miatt muszáj voltam lecserélni, mert ezt mozgékonysággal vagy sebzésével nem tudta kompenzálni A karakterek folyamatosan szintet lépnek, új képességeket kapnak, viszont erősebbek vagy gyorsabbak nem lesznek, hacsak nincs ilyen passzív skill a lehetőségek között. És nincs ám mindenkinél.
A harcok során egy gombnyomással válthatunk a három csapattag között, így amikor azt látjuk, hogy az épp aktív ügynök életereje alacsony, lecserélhetjük egy másikra. Ha nem figyeltünk eléggé, és elhalálozik, egy különleges, az ellenfelek által véletlenszerűen dobott emblémával éleszthetjük újra. Kiszámíthatatlan, hogy ez esik-e vagy sem, ami akkor okoz igazán gondot, ha olyan ellenfelekkel nézünk szembe, akik ellen egy adott hős sokkal hatékonyabb. Mindenkinél láthatjuk, miben különösen jó: az abszolút kedvencem, Fortune például gyorsan szedi le a pajzsokat, de ha ő kiesik a csapatból, óriási hátrányba kerülünk, sokkal több töltényt kell beleeresztenünk a kiszemelt áldozatba, miközben tovább vagyunk mi célpontok. Ha egy bossfight közen esik ki a kulcsember, az igazán kellemetlenné és hosszúvá teszi az egyébként is túl sokáig nyúló, unalmas és ismétlődő harcokat.
Robotok, amíg a szem ellát
Végérvényben ez a játék legnagyobb problémája: borzasztó repetitív. Minden küldetés úgy kezdődik, hogy Szöul egyik pontján aktiváljuk, majd átautózunk egy másik pontra, hogy ott ledaráljunk egy rakás robotot, majd néha bemegyünk a föld alá egy bázisra, ami majdnem pont úgy néz ki, mint öt másik előtte, és hogy, hogy nem, tele van ugyanolyan robotokkal, mint a felszín, de jön még néhány erősebb/ügyesebb is. Ez ismétlődik végig, néha egy kis történetmeséléssel és ugrándozással vegyítve. A játék nem gyakorol öniróniát akkor sem, amikor kiszámítható: például előfordul, hogy háromszor kell egy adott tevékenységet elvégeznünk, hogy továbbmehessünk. 2017-ben fantáziátlan egy olyan küldetés, amiben az a feladat, hogy lőjjünk szét valamit, keressünk meg egy zavaróegységet, menjünk vissza és lőjük megint a valamit, aztán találjuk meg a második zavarót, és így tovább. Egy Saints Row itt már szívatná önmagát, de az Agents of Mayhem esetében komolyan azt gondolták, hogy ez egy jó mechanika. Az ügynököket feloldó misszióknál abszolút nulla energiát fektettek a változatosságba.
Szöul maga igazából említésre sem méltó. Rettenetesen kicsi, főleg azért építették meg, hogy amikor küldetésre megyünk, a karaktereknek legyen ideje mesélni egy kicsit. A városban járkáló autók gondolkodás nélkül összeütköznek, nem viselkednek életszerűen, csak akadályokként vannak az utakon. Embereket alig látni, jellemzően inkább a zártabb tereken fordulnak elő, és következmények nélkül elpusztíthatók. Akad pár mellékes tennivaló, de csak azért, hogy a játék megfeleljen a sztenderdeknek: szétlőhetünk ezt-azt, játszhatunk szállítósat, vagy futhatunk egyet-kettőt. Itt jegyezném meg, hogy járművet bármikor hívhatunk, száguldva érkezik meg, és ha egy kijelölt körbe beállunk, karakterünk automatikusan beugrik, viszont a dinamizmust megtöri, hogy beszállás után nulláról kell felgyorsítanunk.
Összességében az Agents of Mayhem egy jó ötlet, ami óriási csalódásként materializálódott. A karakterváltogatós rendszer jobb lehetett volna, ha nagyobb az egyensúly a karakterek között, a történetet érdekesebbé tehette volna egy jobb írói gárda, és ha nem az lenne a feladat, hogy tíz órán át eszetlenül daráljunk egymáshoz nagyon hasonló helyszíneken, meg néha egy szkenner segítségével kutakodjunk, hanem a csapat jobban megerőlteti magát és megpróbál kreatívabb lenni, több változatosságot belevinni a játékba, talán nem egy felejthető, unalomba fulladó, minden tekintetben csalódást okozó alkotás születik. Hol az a Volition, amitől megkaptuk a Saints Row: The Thirdöt és a Saints Row IV-et? Reméljük, a háttérben valami sokkal jobb projekten dolgozik...
