Pár hónapja az Agatha Christie - Hercule Poirot: The London Case tesztünkben dohogtunk miatta, hogy hiába lenne rengeteg potenciál a belga detektív fiatal éveiben, a Blazing Griffin csapata egyszerűen nem tudta azt kiaknázni, és a végeredmény inkább visszalépés volt, mintsem fejlődés az elődhöz, az Agatha Christie - Hercule Poirot: The First Caseshez képest. A Microids azonban tartogatott egy másik Poirot-játékot is idénre, amely nem eredeti sztori, hanem egy adaptáció: Agatha Christie egyik, ha nem a legismertebb művén, a Gyilkosság az Orient expresszen című krimin alapul, amelyet szinte már minden formában feldolgoztak. Született rádiójáték, felkapta Hollywood sorozatként és filmként (legutóbb, 2017-ben Kenneth Branagh pont ezzel indította útjára a saját Poirot franchise-át), sőt videojáték is készült már belőle 2006-ban.
Ebből kifolyólag alaposan lecsökkent azoknak a száma, akiknek fogalmuk sincs az ügyről és annak megoldásáról, ilyetén módon nagyon nehéz bármi újat mondani róla, vagy éppen úgy bemutatni a sztori felgöngyölítését, hogy ne legyen úrrá rajtunk a "haladjunk már, tudjuk ki volt" sürgető érzése. A Microids saját stúdiója, a lyoni divízió vette kezelésbe a kiváló alapanyagot, és elöljáróban elmondható, hogy jobb munkát végeztek, mint kollégáik a Blazing Griffinnél. Hol is kezdjük, mon ami…
Gyilkosság extrákkal
Már azelőtt átvehetjük Poirot felett az irányítást, hogy feltenné a lábát a híres Orient expresszre, és miután a játék egy hotelben megismertet minket az alapokkal, a legendás vonaton bontakoznak ki a már jól ismert események: az éjszaka leple alatt, számos késszúrással meggyilkolnak egy simlis üzletembert, aki korábban megpróbálta Poirot-t felfogadni, mert azt gyanította, hogy az életére törnek. A gőzösön kedvenc belga nyomozónk képviseli a törvényt, és barátjáé az Orient expresszt birtokló vállalat, szóval nem is lehetett kérdés, hogy ki fogja kézre keríteni a tettest/tetteseket. Ezúttal szó sincs arról, hogy a még zsenge Poirot-t terelgessük, itt már egy idősebb és tapasztaltabb Hercule fürkészi a környezetet sokat látott szemeivel, aki nyomokban sem emlékeztet az eddig látott interpretációira (David Suchetre végképp nem, de Kenneth Branagh-ra is csak nagy jóindulattal). Eleinte furcsa lesz megszokni a kinézetét és a szinkronját is, idővel viszont mindkettő természetesnek érződik, nem dob ki az élményből, sőt kedvelhetővé, szerethetővé válik a Microids változata - még ha a végén nem is mindenki lesz kibékülve a karakter moralitásával.
Már a történet elején egyértelművé válik a Microids egyik változtatása: a Gyilkosság az Orient expresszen sztoriját áthelyezték napjainkba, 2023 decemberében járunk, és maga Poirot is halad a korral, például okostelefont használ, ami nagyban segíti a nyomozását. Ez utóbbi szempontból hasznos újítás volt a modernizálás, mivel a végigjátszás során olyan mechanikák is előjönnek - mint egy számítógép feltörése vagy a nyomok bemutatása -, amik az eredeti mű idejében aligha működhettek volna. Másfelől viszont sokszor disszonáns érzést kelt az, ahogy a 21. századi elemeket igyekeznek összefésülni a 20. század elejei körítéssel (mint amikor a száz évvel ezelőtti hangulatot árasztó, díszes vonaton az elegáns nyomozó előkapja az okostelefont a zsebéből, vagy amikor egy veterán katona banános vape-et szív), ezt és a történetmesélés érdekében meghozott logikai kompromisszumokat (elég csak arra gondolni, hogy manapság aligha rostokolhatna napokig egy vonat segítség nélkül) igencsak szokni kell.
Szerencsére a játék hangulata visz magával, így gyorsan bele lehet rázódni. Bármennyire is legyünk tisztában az ügy részleteivel, élvezetes az, ahogy Poirot elmepalotája segítségével apránként szedjük össze a kirakós darabjait és haladunk előre a nyomozásban, ami logikusan van felépítve. Bár az Agatha Christie - Hercule Poirot: The London Case-hez hasonlóan itt is bolondbiztos ez a funkció, azonban sokkal intuitívabb, átláthatóbb és sokrétűbb. Változatos megoldásokat kell alkalmaznunk a dedukcióhoz: hol az események láncolatát kell összeraknunk, hol egy tanút kell szembesítenünk a vallomásának ellentmondásaival, hol személyeket kell kizárnunk megadott kritériumok alapján. És ez még csak a beszélgetés része a dolognak, rendszeresen kell rejtvényeket is megoldanunk azért, hogy értékes információhoz, vagy esetleg egy a továbbjutáshoz szükséges tárgyhoz jussunk. Sokszínű feladatok várnak ránk, kész élvezet volt ezeket felfedezni és megoldani, ráadásul az esetek többségében segítséget is kérhetünk, ha elakadnánk, viszont a rendszer okos módon nem árul el azonnal mindent: kezdetben sugall, a másodiknál erősebb tippet ad, és csak a harmadiknál fedi fel a megoldást, így csakis rajtunk áll, hogy mennyire akarjuk magunkat nyomozónak érezni. A legtöbbször egyébként nem is fog kelleni a help, mivel kis agyalással kikövetkeztethető minden.
Végső állomás
Többek között ezek a puzzle-ök is nagyban hozzájárulnak ahhoz, hogy ne legyen olyan frusztráló, amikor oda-vissza mászkálunk folyamatosan ugyanazokat az útvonalakat megtéve (de egy vonaton eleve nincs is sok lehetőség a változatosságra ezen a téren), hiszen az elmepalota iránymutatásának hála nem céltalanul tesszük ezt, és mindig van mit csinálni, nincsenek üresjáratok. Kóricálásunkat atmoszférikus zene kíséri, amit a végigjátszás utolsó percéig az ismétlődések ellenére sem tudtunk megunni, és a belső helyszínek is többnyire ízlésesen festenek, a külsőket viszont az elnagyolt textúrák, a költséghatékony megoldások jellemzik.
Az animációkkal is van baj: megfigyelhető a darabosság, a karakterek mozgása néha természetellenesnek tűnik, és a gesztikulációk is furcsák voltak eleinte, hiszen többnyire a száj- és fejmozgásra korlátozódnak. Volt, akinél sikerült ezen túllendülni a szinkronnak köszönhetően, más színészek viszont nem tudták megütni az elvárt szintet, és egyes félrevezető akcentusok miatt a profilozás is zsákutcába vezethetne, ha a funkció nem lenne irracionálisan egyszerű a játék többi eleméhez képest - elvégre Poirotnak a karakterek korát, származását és foglalkozását gyerekjáték összerakni (pláne, hogy bármennyiszer próbálgathatjuk).
A modernizálás mellett a másik nagy újítás egy másik sztoriszál, Joanna Locke amerikai nyomozóé, aki a gyilkosság előzményeit és a hátterét segít feltárni, és kiveszi a részét a következményeinek megismeréséből is. Locke behozásának köszönhetően még hangsúlyosabbá válnak az indítékok, nagyban hozzáad az érzelmi töltethez és üdítő érzés olyan területre merészkedni az ügy kapcsán, amellyel egyetlen eddigi feldolgozás sem próbálkozott meg, és abszolút nem visszalépés Locke felett átvenni az irányítást Poirot után, kettejük együttműködése új ízt visz az addigi tapasztaltak közé - Locke a kapcsolatainak köszönhetően például a dark webet is segítségül hívhatja az ügyhöz. A híres történethez való hozzátoldás méltó lett Agatha Christie örökségéhez, sőt sokkal több olyan jelenet is tartalmazhatott volna, ahol össze kell dolgozniuk, de így sem panaszkodhatnak az Agatha Christie-rajongók az újdonságok hiányára, ráadásul sikerült egy nagy csavart is összehozniuk a készítőknek. Újrajátszásra viszont nem sok minden sarkall, ha csak nem az arany bajuszok összeszedegetése az egyes fejezetekben, de az nagyon gyenge motiváció.
Jó az irány
Mindent összevetve a Murder on the Orient Express még úgyis az egyik legjobb Agatha Christie-játék, hogy a modernizálásának vannak hiányosságai, szokni kell a karaktereit (élen a belga detektívvel) és nem minden részletet dolgoztak ki ugyanúgy. A Microids virtuális krimije tartogat annyi újdonságot az írónő kultikus regényéhez képest, hogy a veteránok nem fognak unatkozni, az alapanyagot nem ismerők pedig még teljesebb képet kaphatnak arról a bizonyos gyilkosságról. Egyáltalán nem bánnánk, ha a Microids Lyon más Christie-műveket is feldolgozna hasonló módon, és ha el tudnák azt is érni, hogy akár rossz következtetéseket is levonhassunk, akkor még boldogabbak lennénk.
