Két éve jelent meg az Agatha Christie - Hercule Poirot: The First Cases, amellyel a Blazing Griffin fejlesztőcsapat ritka lehetőséghez jutott: lényegében szabad kezet kapott ahhoz, hogy bemutassa, hogyan kezdődött Agatha Christie kívül-belül elegáns és zseniális nyomozójának pályafutása. Egészen abba az időbe repítettek vissza minket, amikor a fineszes belga még nem magándetektívként, hanem egyszerű rendőrként tevékenykedett, és a végeredmény számos okot adott arra, hogy megdobogtassa a Poirot-rajongók szívét, ugyanakkor voltak vele problémák is (mint az elronthatatlan dedukció, a kevés eszköz a nyomozáshoz vagy hogy nem igazán számítottak a válaszaink), amik miatt a Frogwares Sherlock Holmes szériája sokkal több élménnyel ajándékozta meg a műfaj kedvelőit.
A Blazing Griffin azonban megkapta a lehetőséget arra, hogy tovább csiszoljon a koncepción és kijavítsa a sajtó, valamint a közösség által kifogásolt részeket, de sajnos az Agatha Christie - Hercule Poirot: The London Case-zel nem jó irányba indult el a csapat.
Ó kapitány, kapitányom!
A történet elején Hercule Poirotnak egy látszólag egyszerű feladattal kell megbirkóznia: Londonba utazva egy értékes festményt kell leszállítania egy kiállításra, csakhogy már a hajóút sem zajlik problémamentesen, ugyanis trükkös módon meglopnak egy hölgyet. Ez a fejezet felfogható egyfajta tutorialként is, amikor a játékmenet alapjait megismerteti velünk a játék, de akinek volt szerencséje a Hercule Poirot: The First Cases-hez, annak nem sok újdonságot tartogat a szegmens. A point & click módszer maradt, ismét tárgyakat felszedve, a helyiségeket átvizsgálva és a karakterekkel diskurálva tölthetjük fel Poirot elmetérképét nyomokkal, majd azokat összekötve találhatunk válaszokat.
Akinek ez korábban bejött, az most sem fog csalódni, viszont aki többre vágyott, az nem lesz boldog tőle, mivel a dedukció sajnos semmit sem fejlődött. Lehetetlenség rossz következtetést levonni, hiszen a rendszer nem is engedi összekötni azokat az elemeket, amik nem passzolnak össze, hiába tűnik logikusnak az, hogy igen - máskor pedig magától értetődő dolgokat kell úgy párosítanunk, mintha nagyszerű felfedezést tennénk. Pár rossz próbálkozás után ráadásul elkezdenek villogni a megfelelő elemek, hogy még véletlenül se kelljen gondolkodnunk a megoldáson (szerencsére ezt a segítséget könnyedén ki lehet lőni a beállításoknál, de alapértelmezetten be van kapcsolva).
A leegyszerűsítés pedig tetten érhető a többi szereplővel való beszélgetésen is: míg az előző játékban próbálkoztak egy új elemmel, a karakterek ellenállásának megtörésével (még ha nem is lehetett elrontani, mert akárhányszor próbálkozhattunk), addig ezúttal szimplán csak feltesszük nekik a kérdéseinket és kifújt a mutatvány. Előrelépést jelenthetne ugyan, hogy immáron nemcsak egy portréként jelennek meg a képernyőn előttünk, hanem 3D-s figuraként, viszont a modellek nincsenek olyan jól kidolgozva, hogy kifejező legyen az arcuk, hovatovább ugyanazokat a mozdulatokat ismételgetik. Ez igaz egyébként egyes mondatokra is, frusztrálóan sokszor halljuk ugyanazt a játék során, legyen szó Poirot megjegyzéseiről siker esetén, vagy éppen újdonsült társa reakcióiról.
Némi felüdülést jelent ugyanis a csalódások közepette Arthur Hastings megjelenése, aki lényegében az Poirotnak, mint Watson Sherlocknak, de nagyon sután van megoldva a kapcsolatuk alakulása, tudniillik nem konstans a fejlődése: az egyik pillanatban még idegenek, a másikban már szinte barátok, miközben Hastings közreműködése kimerül annyiban, hogy általa összegezhetjük a történteket, mielőtt továbblépnénk a következő fejezetre. Mindez azért szomorú, mert rengeteg potenciál lett volna abban, hogy színesebbé tegyék a játékmenetet azáltal, hogy a duó kiegészíti egymást: Hastings megnyerőbb személyiség, aki jobban szót ért az emberekkel, emellett katonai múlttal is rendelkezik, és imád fantáziadús spekulációkkal előállni, ami mókás dialógusokat és új játékelemeket szülhetne, ehelyett többnyire csak Poirot zsenialitását szajkózza.
Az ellopott festmény esete
Ha nem lenne ilyen lineáris a történetvezetés és csak látszattevékenység az elmetérképben való szöszölés, akkor még izgalmasabb lehetne összerakni a festmény eltulajdonításának mozaikdarabkáit, ugyanis alapvetően érdekes eseményeket fejthetünk fel és különös karakterek kaptak szerepet a történésekben. Van itt egy vaskalapos pap, egy feltörekvő művész, egy bizonyítani vágyó műkedvelő, egy tettre kész újságíró, egy ambiciózus politikus, egy érzelmileg labilis színésznő és jómódú férje, egy orosz szépség, valamint egy az előző játékból visszatérő alak is.
Mindenkinek megvan a maga háttere, stílusa és motivációi, amiknek a megismerése élvezetes tud lenni: emlékezetes például az, ahogy a kiállítás egyes festményeit kell párosítanunk a személyekkel azok alapján, amiket megtudtunk róluk. A szinkronszínészek is igyekeznek, hogy jellegzetessé tegyék a szereplőket (még ha néha parodisztikussá is válik a végeredmény), élen a címszereplőt megszólaltató Will De Renzy-Martinnal, akinek újfent kifogástalan a teljesítménye, még ha ez Poirot megjelenéséről nem is mondható el. Hősünk úgy néz ki, mintha ízlésficamban szenvedne, holott korábban teljesen vállalható volt az öltözéke. A korhű helyszíneknek legalább megvan a maguk bája, a londoni hangulat pedig abszolút átjön az utcai vagy a múzeumi színtereken.
Persze a futni, vagy legalább sietni továbbra sem tudó Poirot terelgetése még mindig hiánypótló élmény lehet a rajongóknak a karakterrel kapcsolatos érzéseik miatt, amiket legfőképpen a nagyszerű David Suchet alapozott meg a sorozatban, így a zsenge nyomozóval való kutakodás képes lehet elhomályosítani a The London Case hiányosságait, ezáltal pedig olyan érzetet kelthet, mintha egy sorozatrészt néznénk, csak éppen nem magától mennek a jelenetek, hanem mi mozgatjuk. Ezzel nem is lett volna baj, ha vizuális regény kategóriában indul a Blazing Griffin újdonsága, de nem ez a helyzet, és ez a szint már kevés egy olyan piacon, ahol egy másik legendás nyomozó egy olyan emlékezetes eredettörténetet kapott, mint amilyen a Sherlock Holmes: Chapter One.
Ami Londonban történik, az ott is marad
Nagyon sokat segített volna, ha a festmény ellopásának ügyében a fejlesztők nem nézőkké degradálják a játékosokat, akik csak kattintgatnak, hogy folytatódjon az interaktív sztori, hanem valóban bevonják őket. Már csak azért is, mert a fő ügy mellett olyan mellékszálakkal is foglalkozhatunk, mint egy macska felkutatása vagy egy gyilkosság feltérképezése, amik szomjaztak volna egy szélesebb nyomozói eszköztárat. Mert egyébként a The London Case-ben minden megvan, ami a legendás detektív kedvelőinek fontos lehet: egy fordulatos ügy, egy karakteres nyomozó, Arthur Hastings, a hangulatos korrajz, különféle figurák, és olyan a Poirot-feldolgozásokra jellemző elemek, mint a megnyerő színpadiasság vagy a gyanúsítottak egybegyűlése, szembesítése.
Kár, hogy nem sikerült ezeket megfelelően kiaknázni. Talán majd a szintén idén érkező Agatha Christie - Murder on the Orient Express más lesz, azt ugyanis a Microids Lyon készíti. Ami pedig a Blazing Griffint illeti, a stúdiónak nagyon össze kell kapnia magát, ha (!) harmadszorra is bizalmat szavaz neki a Microids, mert még egy ilyen sok sebből vérző munkát nem engedhet meg magának a csapat. Az Agatha Christie - Hercule Poirot: The London Case nem rossz játék, csak csalódás.
