A méltán népszerű brit írónő, Agatha Christie munkásságának ékköve a kívül-belül elegáns és zseniális nyomozó, Hercule Poirot, aki imádja megtornáztatni szürke kis agysejtjeit a legkacifántosabb ügyekben. A regények lapjain megszületett karakter számos feldolgozást kapott az utóbbi évtizedekben, láthattuk őt tévésorozatban (ki ne emlékezne David Suchet felejthetetlen alakítására), filmben (többek között Albert Finney, Peter Ustinov és Kenneth Branagh is megformálta), színpadon, hallhattuk rádióban és természetesen nem kerülhette el azt sem, hogy videojáték-főszereplővé avanzsálják (a 2016-ban megjelent Agatha Christie - The ABC Murderst e sorok írója tesztelte a GameStar magazinban).
Az adaptációk ugyanakkor megelégedtek azzal, hogy Poirot legismertebb történeteihez nyúljanak, így számos változatban láthattuk már például a Gyilkosság az Orient Expresszen, Az ABC-gyilkosságok és a Halál a Níluson című klasszikusokat is, ám Hercule (és nem Hercules!) korai éveivel meglepően kevés anyag foglalkozik. Ezzel szakít most a Microids kiadásában megjelent Agatha Christie - Hercule Poirot: The First Cases, amely azokig az időkig repít minket vissza, amikor még a fineszes belga nem magándetektívként, hanem egyszerű rendőrként üldözte a bűnt.
Zsenge agysejtek
A kiadó döntése kockázatos volt, hiszen egy olyan fejlesztőcsapatot (Blazing Griffin) bízott meg a feladattal, amelyik korábban vegyes értékelésű játékokkal (Distant Star: Revenant Fleet, The Ship: Remastered, Murderous Pursuits) jelentkezett, ráadásul - bár ezt nyilvánvalóan nem tudhatták - időközben egy másik legenda, a szintén elmepalotát használó Sherlock Holmes esetében is a megfiatalítás mellett döntött a Frogwares, hovatovább nyílt világgal emelte a tétet. Olyat kellett tehát felmutatnia a Hercule Poirot: The First Cases-nek, amiben egyedülálló, az pedig az atmoszféra és a címszereplő személye.
Ebben nincs is hiba: már a menüben belekúszik a fülünkbe a játék fő témája, amely a filmzenével karöltve a végigjátszás végéig nem enged el minket, akárcsak Poirot szinkronja (az ismeretlen Will De Renzy-Martin remekel), a korrajz vagy az ügyek felgöngyölítésének menete. A rajongók tobzódhatnak a Poirot-feldolgozások bevett elemeiben, legyen az a megnyerő színpadiasság vagy időközönként az érintett karakterek egybegyűlése és szembesítése. Très bien!
Hercule itt még kevésbé tapasztalt, nem eléggé dörzsölt és az érzelmeknek is jobban teret enged, ezáltal - ha szabad így fogalmazni - egy némileg esendőbb időszakában vehetjük át felette az irányítást. Ez persze nem jelenti azt, hogy ne lenne éles elméjű és éleslátású, miközben felgöngyölíti a Van den Bosch családhoz kapcsolódó, hosszabb időszakot lefedő rejtélyes eseményeket. Vizsgálódásai során többnyire változatos, ámde a grafika rajzfilmszerűsége előtt meghunyászkodva visszafogottan kidolgozott helyszíneken fordul meg, és egyedi stílusú, saját motivációkkal rendelkező, érdekes karakterekkel akad dolga (akiknek szintén nincs szégyellnivalójuk a szinkron terén).
Számos megvizsgálható tárgy, kifaggatásra alkalmas részlet és egy szerteágazó, többször átváltozó elmetérkép igyekszik kidomborítani a játék bűnüldözői részét, amik ugyan fordulatos történésekhez vezetnek és okoznak kellemes pillanatokat, a megvalósításuk azonban nem ad okot az önfeledt bajuszpödrésre. Tökéletes példa erre, hogy a Hercule Poirot: The First Cases beleesik a gyakori mondatismétlés hibájába, ami párszor elnézhető, de századszorra frusztráló, Ñ-est-ce-pas?
Simon mondja
Ahogyan az is homlokráncolásra ad okot, hogy valójában csak az interaktivitás látszatát kapjuk meg, a gyakorlatban nincsenek sem megoldandó puzzle-ök, sem minijátékok, sem bármilyen cselekvés a tárgyakra és karakterekre való kattintáson, valamint a dedukción kívül. Sokkal magával ragadóbb is lehetett volna a nyomozás, ha több eszközt ad hozzá a játék, és nem QTE-momentumok vagy sután kivitelezett ügyességi részek után vágyakozunk. Megmosolyogtató, hogy bár Poirot a világ talán legnagyobb elméje, a The First Cases vizsgálódási rendszerei mégis "bolond biztosak": sem a dedukciót, sem - az új játékelemnek számító - karakterek ellenállásának megtörését nem lehet elrontani, hiszen akárhányszor próbálkozhatunk.
De van egy még ennél is szomorúbb tény: a válaszaink és tetteink csak abból a szempontból számítanak, hogyan érezzük azokat helyesnek, de a készítők egy előre meghatározott szálon terelgetnek minket, vagyis a végkifejletet nem befolyásolja, hogy a több opciós dialógusoknál melyikre bökünk rá, csak a trófeákat. Amik egyébként a kizárólagos okai lehetnek egy második végigjátszásnak, más ösztönzővel sajnos nem szolgál a játékmenet.
Mon dieu! Az Agatha Christie - Hercule Poirot: The First Cases annyira közel volt hozzá, hogy a nyomozós zsáner egyik megkerülhetetlen darabjává váljon, de így sem szükséges könnyekkel itatni az egereket. A derék detektív első eseteit egy patinás, de maszatos vászonra festette fel a Blazing Griffin, ezáltal a végeredmény fantáziadús, de tökéletlen lett.
Jó érzés volt a teljes történetet megismerni, a részesévé válni és felfedezni a titkokat, viszont a koncepcióban sokkal több a potenciál ennél, így ha a folytatásra rábólint a Microids, akkor annak interaktívabbnak kellene lennie, több szabadságot adva a játékosoknak. Miért ne lehetne több befejezése egy ügynek? Miért ne viselkedhetnének életszerűbben a karakterek? Egyik sem megvalósíthatatlan, és nagyban növelnék az újrajátszási kedvet. Addig marad a főtéma újrahallgatása. Bonjour legközelebb, Monsieur Poirot!
