Soha nem éreztem még oly aprónak és jelentéktelennek magam, mint amikor kék bálnákkal merültem. Szabályosan kirázott a hideg attól, ahogy a fejedelmi vezérbika teáscsészényi szeme végigmért. Persze mindez nem a valóságban esett meg velem, hanem a Giant Squid első játékában, amivel kapcsolatban komolyan eljátszottam a gondolattal, hogy plagizálom mazur három évvel ezelőtti Journey-cikkét. A sivatagot óceánra cserélem, a Mona Lisát Éjjeli őrjáratra, majd felmarkolom a tiszteletdíjam, mint aki jól végezte dolgát. Hiszen annyira könnyű lenne párhuzamot vonni a két játék között, amikor ugyanazon a látványtervezőn (Matt Nava) és zeneszerzőn (Austin Wintory) osztoznak. Sőt az ABZÛ is ugyanolyan lelkesedéssel takarít el az útból szinte minden hagyományos játékmechanizmust, amely a legcsekélyebb mértékben is akadályozna bennünket az élmény befogadásában. Merthogy ez alkalommal is inkább a felfedezés narratívával megtámogatott élményéről beszélhetünk, semmint klasszikus értelemben vett videojátékról. Nehéz - és talán nem is érdemes - műfaját meghatározó címkékkel teleragasztani.
A nagy kékség
Az ABZÛ hőse egy névtelen búvár, akit irányítva a végtelen óceán rejtélyeinek nyomába eredünk. Rózsaszín korallzátonyok, lágyan ringó smaragdzöld moszaterdők, sötéten tátongó barlangok, mélytengeri szakadékok és egy ősrégi civilizáció romjai szegélyezik merülésünket. Kellő körültekintéssel többet is megtudhatunk mind a búvár kilétéről, mind pedig a világ történelméről, de bármennyi információ is áll a rendelkezésünkre, a játék nem rágja a szánkba történetét, rengeteg teret hagy az egyéni interpretáció számára. Ennek hátulütőjeként híján van az izgalmat fokozó feszültségnek, váratlan fordulatoknak, és sem a nagy reveláció, sem pedig a nagy fehér cápához fűződő kapcsolat nem vált ki akkora érzelmi hatást, mint amire a fejlesztők számítottak. De így is átjön az üzenet, miszerint illenék egy kicsit több tisztelettel bánnunk a természettel. Úgy sejtem, az ipari mértékű túlhalászást és a tudományos célzattal zajló cetvadászatot támogató országokban nem lesz túl népszerű ez a játék.
Ám az ABZÛ minden "felesleges" maszlagtól megszabadítva, a vázáig lecsupaszítva is képes szórakoztatni. És most nem a bujkáló fajok, a rejtett csigaházak és a továbbjutáshoz nélkülözhetetlen robotok felkutatására gondolok, de még csak nem is a pofonegyszerű logikai feladványokra vagy a tápláléklánc működésének meditáció közbeni megfigyelésére (csak Sir David Attenborough narrációja hiányzott). A kulcsszó az úszás maga; rövid akklimatizálódást követően delfineket megszégyenítve ficánkolunk, ha épp nem az uszonyukba kapaszkodunk szívesen látott potyautasként - ritkán találkozni ilyen patent irányítással.
Ringat a víz
Kis híján sikerült elaltatnia a bennem lakozó kritikus éberségét, holott nem lehet figyelmen kívül hagyni a játék hosszához képest aránytalanul magas árát (egy új AAA kategóriás szoftver harmada), a narratíva hiányosságait vagy hogy csukott szemmel és hátrakötözött kézzel is végig lehet játszani, miközben féllábon állva énekeljük az In the Navyt a Village People-től. Mégis imádtam minden pillanatát, pedig nem tartott tovább két óránál. Nehezemre esett otthagyni a természetesnek érzett közeget, s már a puszta gondolatától is borsódzott a hátam, hogy visszamerészkedjek a szárazföldre. Annyira magával ragadott a hangulata, hogy képes lettem volna egy örökkévalóságig bámulni a halrajok hipnotikus táncát, hallgatni a cetek énekét és Wintory megnyugtató szimfonikus zenéjét. Gondoltátok volna valaha is, hogy játékot lehet készíteni a Windows 98 akváriumos képernyővédőjéből? Hát még szórakoztatót? Mert én ugyan soha.
