Az indie-mozgalom első sikereikor sokan azt hitték, az iparág újra megtalálta a AAA-szegmensből kiveszett innováció forrását. A kép persze az elmúlt években sokkal árnyaltabb lett, köszönhetően nem kis részben a közösségi finanszírozásnak. A rengeteg összegyűlt forrással nem éppen hibátlanul gazdálkodó stúdiók példáján ugyanis ismét megtanulhattuk, miért is fontos a rajongók által olykor a pokolba kívánt üzleti háttér. Újabban pedig úgy tűnik, hogy bár lesznek továbbra is kifejezetten a AAA vagy az indie oldalon álló kiadók és stúdiók, nem két teljesen elkülönült világról van szó, szögesdróttal elválasztva.
Érdekes módon az egyik első kiadó, amelyik azzal kísérletezett, hogy megpróbálja az indie-szcénából felfrissíteni magát csupán egy korábbi gyakorlatát folytatta. Az Electronic Arts a története során már rengeteg alkalommal döntött úgy, hogy egy kisebb, de hatalmas potenciállal rendelkező céget egyszerűen felvásárol. „A PopCap stúdiójában rejlő rengeteg tehetség, és a már meglévő sorozataik hozzáadnak az EA lendületéhez” – mondta John Riccitello, mikor megvásárolták 2011-ben a Peggle, a Bejeweled és a Plants vs Zombies fejlesztőjét.
A fenti idézet azonban azt is tökéletesen példázza, hogy miért nem volt hibátlan ez a stratégia: egyrészt a megvásárolt stúdiókat az EA részeként kézi vezérléssel igazgatták, csak minimális mozgásteret hagyva nekik, másrészről túlságosan a stúdiók korai sikereiért felelős játékokra építettek. Emiatt történhetett meg, hogy míg például a DICE és a Battlefield-széria a mai napig fennmaradt és viszonylag sikeresnek mondható, addig korábban klasszikusokat gyártó stúdiók, mint például a Westwood, a Bullfrog, vagy legutóbb éppen a Maxis kifogytak a lendületből, és bezárásra kerültek.
Ez is hozzájárult az EA rossz megítéléséhez, ami a két egymás utáni évhez vezetett, amikor egy szavazáson Amerika legrosszabb cégének választották a kiadót. „Mert az EA megkapja, amit az EA szeretne. És ha amit akar, az feldühíti a kritikusokat és a fogyasztókat egyaránt, és beindul a tojásdobálás, nem az EA fogja elszenvedni a kárt, hanem a stúdió, ami aláásta a saját tekintélyét (…) és jutalmul azért, hogy hűségesen menetelt tovább, a vágóhídra vezényelték” – fakadt ki Jim Sterling a Maxis bezárása kapcsán készített videójában. És bár a PopCap egyelőre él, már történtek elbocsátások a kezdetekkor saját játékait kiadó stúdiónál is, és az elmúlt időkben kiadott játékaik nem voltak épp forradalmiak.
Az EA-től látottaktól több szempontból is különbözik az, ahogy a Ubisoft viszonyul a témához. Ahelyett ugyanis, hogy új embereket keresnének, akiket beolvasztanának a már meglévő struktúrába, a saját berkeiken belül kutatnak fel olyan embereket, akik egy kisebb csapattal megvalósíthatnak egy érdekes ötletet. Szintén az Electronic Artsszal szöges ellentétben áll, hogy a Ubisoft mindig új IP-ket indított útjára, és ennek köszönhetően a Child of Light és a Valiant Hearts: The Great War is egy-egy mindenki által elismert színfolt volt a francia kiadó nem éppen fényes 2014-es évében.
Nem lehet azonban nem észrevenni két olyan dolgot is, ami aggasztó azt tekintve, hogy vajon fenn tudják-e tartani a két első pszeudo-indie játékuk sikerét. Az egyik nem más, mint a Valiant Hearts rendezőjének nemrég bejelentett távozása, ami előrevetítheti, hogy aki egyszer belekóstol a szabad játékfejlesztésbe, nem minden esetben akar majd visszatérni a milliódolláros folytatások világába. Másrészről szintén nem volt túl biztató, ahogy a legutóbbi hasonló játékukat, a Grow Home-ot kezelték.
A játék bár a kritikusok között sikert aratott, valószínűleg annak köszönhetően, hogy két héttel a megjelenés előtt értesült először a közönség a játékról, az eladásokat tekintve egyáltalán nem teljesített olyan jól, mint a két tavalyi cím. A Steam statisztikái szerint a Child of Light legtöbb egyidejű játékosa 2692 fő volt, a Valiant Hearts 5683-ig is eljutott, addig a Grow Home rekordja mindössze 516 egyidejű játékos.
Van azonban egy trend, aminek kapcsán a AAA kiadók és kisebb stúdiók közötti együttműködésből sorra jó játékok sikerülnek. A három nagy konzolgyártó ugyanis az utóbbi időben észbekapott, hogy bizony a mostaninál sokkal több jó játék kell a gépeikre. Ennek érdekében pedig egyre gyakrabban támogatnak már meglévő, vagy teljesen új indie projekteket, cserébe bizonyos szintű exkluzivitásért a konzoljukra. Ennek az egyik legjobb példája a nemrég megjelent Ori and the Blind Forest, amit még megjelenése előtt úgy emlegetett például a GameSpot is, mint ami meggyőző érv lehet az Xbox One megvásárlása mellett, és a jó kritikák mellett rengetegen is játszanak vele.
De szintén ennek köszönhető, hogy ott lesz például a PS4 kínálatában PixelJunk-sorozatról ismert Q-Games új projektje, The Tomorrow Children címmel, vagy Mike Bithell új játéka, a Volume, de ott van az Everybody’s Gone to the Rapture is. A PlatinumGames példája – akik bár egy nagyobb stúdió, hasonló megállapodásokat kötöttek, mint a függetlenek – pedig azt mutatja, hogy a konzolgyártók nem láncolják magukhoz az egyszer bevált stúdiókat, ők ugyanis két Wii U-exkluzív cím után (Bayonetta 2, Wonderful 101) az Xbox One-ra váltottak a Scalebounddal, minden nehézség nélkül.
Így bár elég sokáig tartott, mára izgatottan várhatjuk, vajon mi sül ki abból, ha egy kisebb csapat egy nagyobb költségvetés és egy komoly kiadó támogatása mellett engedheti szabadjára a képzeletét. A legtöbb esetben ráadásul anélkül, hogy a kiadó befolyása rányomná a bélyegét a csapat jövőjére. Csípjetek meg, hogy nem álmodom-e, de most az egyszer úgy tűnik, mindenki nyer.
