Biztosan ti is megéltetek már olyat, hogy egy játék - amely ugyanazokkal a sztorielemekkel, játékmechanikákkal rendelkezik, amelyekkel sok elődje - közben csak sóhajtva legyintettetek, amikor az események épp az általatok vártnak megfelelően alakultak. Ez az érzés engem is rendszeresen elkapott az A Way Out közben, de minden klisére, minden, a zsánerben már ellőtt csavarra jutott egy meglepetés, egy új ötlet, amitől mind én, mind bűntársam, HP mosolyogva kiáltottunk fel. A játék egyfelől tisztelgés a zsáner nagyjai (különösen A remény rabjai) előtt, másfelől az egyik legjobb kooperatív élmény, amivel valaha találkozhattunk.
Kényszer, érdek, börtönélet
Nagyon fontos, hogy szigorúan két játékos számára találták ki az A Way Outot, és ez messze nem csak abban mutatkozik meg, hogy egy magas falra kizárólag egymás segítésével tudnak felmászni. Elengedhetetlen, hogy együtt hozzanak meg döntéseket, közösen fedezzék fel a világ lehetőségeit, az elrejtett minijátékokat, a mókás apróságokat. A főszerepben két, eltérő személyiségű figura áll, akiket egy közös ellenség iránt érzett, mélyen gyökerező gyűlölet hoz össze. A játékidő első felében menekülnek, a másodikban inkább ők alakítják az üldözőt, de a rendőrség azért nem hagyja őket nyugodni.
A sztori elején Leo már hat hónapja ül a sitten, ezért megedződött, de eredendően is hevesebb természetű, míg a frissen dutyiba kerülő Vincent higgadtabban, balhé és véráldozat nélkül próbálja meg megoldani a kényes helyzeteket. Jó eséllyel nem mindenki lesz képes mindkettővel azonosulni, de szerethetővé válnak, ahogy egyre jobban megismerjük őket, motivációikat, háttértörténetüket; nagyrészt a történettől független interakciók során derül ki, mennyire nem egysíkúak.
Alapvetően a játékmenet maga nem önismétlő: autós üldözéstől az összehangolt gombnyomkodást igénylő részekig, lopakodós jelenetektől a tömény akcióig minden akad, és semmi sem fordul elő kétszer ugyanúgy. (Egy ponton, amikor már a TPS akció-kalandtól eltérő játékműfajok keveredtek bele, talán sikerült is egy kicsit túltolni.) Az egyik pillanatban még fejvesztve rohanunk a zsaruk elől, figyelve arra, hogy ne egy szakadékban végezzük, egy másikban meg egy idős pár házában bendzsózunk és zongorázunk vidám dalokat. Szigorú arccal kutatunk valaki után egy építkezésen, de néhány percre leülünk szkanderozni, és veszettül, a kontrollereket lehetetlen pózban tartva püföljük az egyik gombot, nehogy a másik fél gyorsabb legyen, és ő diadalmaskodjon. Nem pontokért, nem achievementekért tesszük ezt, hanem a személyes dicsőségért. Ha rövid időre is, de el lehet veszni ezekben a mókás extra lehetőségekben, amelyek nemcsak hogy megtörik az akciót és a szökés félelemmel vegyes izgalmát, valamint barátokból ellenségeket, ellenségekből barátokat csinálnak, de a fejünkben (vagy szívünkben) egymáshoz közelebb hozzák Leót és Vincentet, így mi is közelebb kerülünk hozzájuk.
A kooperáció természetesen kulcsfontosságú: míg az egyik karakter valami olyat tesz, aminek láttán a smasszerek nem csak a vállát veregetnék meg, a másik figyel, és szól, ha a gyanús tevékenységet félbe kell hagyni. (Itt jegyzem meg, hogy igen, adná magát bizonyos, a börtönökben állítólag népszerű páros cselekedet, de ez a 16+-os változatból kimaradt.)
Egy reszelő megszerzése, egy benzinkút kirablása során is végig fontos a két játékos kommunikációja, együttműködése, és hogy mindenki a saját feladatára koncentráljon, de arra minden idegszálával. Ezek mellett külön csodásak azok az erősen filmszerű, folytonos és remekül megkoreografált jelenetek, amelyekben a karaktereket 10-15 másodpercre egy-egy külön kamerakép mutatja; egyszerre csak egyet látunk belőlük, és csak az a játékos tud beavatkozni az eseményekbe, akinek karaktere épp szerepet kap. Szintén érdekes megoldás, hogy a képernyő majdnem végig ketté van osztva, de nem mindig ugyanolyan irányban vagy arányban: ha a sztoriban az egyik szereplő része válik hangsúlyosabbá, ő kap nagyobb képernyőterületet (és az ő dialógusa lesz hangosabb), de van olyan is, hogy az egyik fél teljesen eltűnik. Ez nem csak lokálisan, online is így működik, és bár a párbeszédet igénylő részeken néha azt éreztem, jobb lenne, ha nem látnám, mit lát a partnerem, visszagondolva azért mégis csak így volt a legjobb.
Kopott börtönfalak
Hiába az Electronic Arts támogatása, látszik, hogy a játékot egy független csapat rakta össze. Filmszerű élményt kapunk, érezhető rajta Fares a Brothers: A Tale of Two Sons előtti múltjából megmaradt filmrendezői szemlélete, de mint játék, nem tökéletes, nem ér fel a AAA sztenderdekhez. A látvány hullámzó: a karakterek kidolgozottsága javarészt a jelenlegi generációba illik, de az épületek és a tereptárgyak jobban megállnák a helyüket Xbox 360-on és PlayStation 3-on. Bár mókás és működik a kosarazás, fizikája megmosolyogtató, motorozáskor pedig az irányítás inkább bosszantó, mint kényelmes. Élvezhetetlenné viszont egyik sem teszi a játékot, és ez alapjáraton elég.
Az A Way Out egy egyszeri kaland, amelyet egy alkalommal mindenkinek érdemes átélnie az elejétől a végéig, videojátékos tapasztalat nélkül is. Ezt egyrészt nehézsége, másrészt ára is megkönnyíti: egy átlagos teljes játék árának feléért lehet hozzájutni (ami a tartalmat tekintve korrekt), elég egy példányt megvenni belőle, online játék esetén a második játékosnak csak pár fájlt kell letöltenie, úgyhogy simán lehet felezni a költséget. Ha a sztori egy egyjátékos kampány története lenne, húzhatnánk rá a szánkat, de így, hogy párban kell játszani - fura módon -, teljesen más élményt ad. Remek az üteme, gondosan építették fel, és a végén tényleg nem lesz ember, aki így vagy úgy nem érez majd valamilyen szélsőséges érzést: vagy gyűlölni fogja a Hazelight csapatát, vagy felveszi kedvencei közé.
HP másvéleménye
"Paca, akkor háromig számolok, és úgy nyomjuk. Egyszerre tudjuk csak betörni az ajtót." "Na, tereld el az őr figyelmét, én meg kihozom a csavarkulcsot." "Ne, ne így csináljuk, majd én bebújok a lepedők közé, te pedig tolj ki." "Melyik fegyvert akarod? Én viszem a shotgunt, az jó lesz majd a nagy leszámoláskor." "Figyi, válasszuk az én módszeremet, nem kell itt feltűnést kelteni meg felesleges erőszakot nyomni." "Oké, gyűjts tüzet, én addig nézem a tájat." "Nem mondod, hogy fel tudunk ülni a libikókára!" Ilyen és ehhez hasonló mondatok hangzottak el az alatt a pár nagyon kellemes óra alatt, amit az A Way Out világában töltöttünk pajtásokként Pacával. Persze szeretem azt gondolni, hogy pajtások vagyunk amúgy is, de komolyan mondom: egy ilyen virtuális kaland egy kicsit közelebb hozza az embereket egymáshoz. Van egy érzelmi hullámvasút, és rengeteg apró, jópofa minijáték, amelyek miatt a kissé sablonos sztorit is elnézi az ember, és hajlamos "a legjobb coopélmény" szókapcsolatot odabiggyeszteni a cikkébe, mert a recept egyszerű: hatással van ránk a játék. Minden hibája ellenére utána még napokig, hetekig eszünkbe jut, felemlegetjük egymásnak, befurakodik gondolatainkba. Remek élmény baráttal vagy barátnővel, és az irányítás, valamint a játékmenet sem nehéz annyira, hogy ne lehessen a kezdő TPS játékmechanikák ismeretével végigvinni; minimális gyakorlással casualként is megugorható kihívás. Végig. Mert úgy lesz kerek az élmény, higgyétek el, és akkor fogtok még sokáig beszélni róla. Többet most nem is írok, majd ha mindenki végigvitte, írjatok róla a printes Arénába, és kidumáljuk.
